10. fejezet - Rosszkor rossz helyen.

Olyan szépen sütött a nap, hogy kénytelen voltam napszemüvegben vezetni. A kormányon doboltam az ujjammal a hangos zenére és énekeltem a többiekkel. Hoon előre ült, hogy ne érezzem magam egyedül. Egy valami közös volt bennem és ezekben a fiúkban. Mindannyian imádtuk a zenét.


Vidéken a levegő is teljesen más volt. A virágok illatát hozta a szél, olyan boldognak éreztem magam, mintha kinyíltam volna én is a virágokkal. Minden készen állt a fotózásra. A fiúk körül ott sürgött a sminkes és a fodrász, minden tizedik kép után igazítva a kinézetükön. Mindennek tökéletesnek kell lennie. Vigyorgó arcuk elárulta, hogy ők is élvezik a csodás idő és a friss levegő jótékony hatását.
- Noona, csináljunk egy közös képet. – hívott oda Jae Hyun. Én már szaladtam is, és ahogy körbeálltak már kattogott is a gép. A fényképész egy igazán fiatal, jóképű férfi volt. Sötét haja és egyedi ízlése volt. Stílusból nálam átment. Állandóan engem nézett és szélesen mosolygott rám. Hagytam, hogy tegye a dolgát, én is felmásztam a busz tetejére rajzolni. Mivel nem volt más dolgom, ahelyett, hogy folyamatosan őket nézem, inkább hasznossá tettem magam. Nem sokkal ezután valaki az orrom alá dugott egy szál virágot. Felnéztem a lapról, hogy lássam a kéz gazdáját is. A fiatal fényképész volt az.
- Művésztől a művésznek. – mosolygott és feltolta a napszemüveget a fejére. Mivel nem vettem el tőle a virágot, a fülem mögé tűzte. – Készíthetek rólad egy képet? – Meg se várta a válaszomat, már kattogott is a kezében a készülék.
- Vége van a fotózásnak?
- Én végeztem. – mosolygott rám.
- Akkor jó. Köszi a virágot, nekem mennem kell. – másztam le a busz tetejéről és odaszaladtam a többiekhez.
- Hae Ree-si, mi elindulunk vissza, a fiúk körbe akarnak nézni a farmon, azután ti is induljatok.
- Rendben.
- Egyébként, a fényképész feltehetően érdeklődik irántad. Folyton rólad kérdezett.
- Igazán? –szememmel megkerestem az említett férfit és láttam, hogy nekem integet. Elmosolyodtam. – Milyen kár, hogy már foglalt vagyok. – zártam le a témát és a fiúk felé fordultam, hogy velük tartsak a túrára. Rengeteg állat volt és próbáltam a lehető legtöbbet fényképezni, hogy megmaradjon ennek a napnak az emléke. Jól szórakoztunk. A tulajdonos meghívott minket vacsorára, így maradtunk egy kicsit.
- Igazán finom volt minden. Köszönjük, de most már indulnunk kellene. – álltam fel és rögtön azután udvariasan elbúcsúztunk. Beültünk az autóba és próbáltam indítani. – Oh… Miért nem indul? – pörgettem a motort, de hiába, csak kattogott. – Lemerült az akkumulátor. Fel kell töltenünk előtte, úgy tudunk csak indulni. Várjatok meg a kocsiban, visszamegyek, kérek segítséget.
Ahogy elindultam a fényképész jött velem szemben.
- Oh, ön még itt van Hae Ree-si?
- Igen, nem indul az autónk. – tettem a kezem a farmerem zsebébe.
- Segíthetek?
- Nem akarom feltartani.
- Ugyan, jöjjön, elkísérem a házig. – hátraintettem a srácoknak, hogy hamarosan jövök és elindultunk a tanya felé. – Ha nem vagyok indiszkrét, megkérdezhetem, hogy foglalt vagy-e? Vagy ha visszaérünk Szöulba, akkor eljönnél velem valahova?
- Hmm… Foglalt vagyok, sajnálom. –válaszoltam végül, hisz ez a legjobb módja annak, hogy valaki lekopjon rólunk.
- Ezt sajnálattal hallom. – bólogatott és bekopogott a ház ajtaján. – Elnézést Ahjusshi, tudna nekünk segíteni? Nem indul az autójuk, kellene egy töltő, vagy egy kábel, amivel be tudjuk indítani.
- Hátul a fészerbe, ha jól emlékszem, van. Menjenek, nézzenek szét.
- Ah, tudna még nekünk adni egy kis vizet? Hisz nem tudni, hogy meddig fognak itt állni.
- Máris hozok pár üveggel. – csukta be az ajtót. Elindultam a raktár irányába, kissé hátrahagyva kísérőmet. Keresni kezdtem a töltőt, de sehol nem találtam. Annyi vacak volt ott, hogy semmit nem lehetett megtalálni. Miért nem segít a tulaj? Miért engem küldött ide?
- Szóval itt vagy. Azt hittem megvársz. – lépett be az ajtón.
- Ne haragudj, csak sietnünk kell vissza. – kerestem tovább.
- Semmi baj. Igyál egy kicsit. – bontott fel nekem egy üveggel és átadta.
- Köszönöm.
- Biztos, hogy itt lesz valahol. – kezdte el keresni Ő is. Megittam a vizet és kerestük tovább. Alig telt el pár perc, nagyon rosszul kezdtem el érezni magam. Szédültem és fájt a fejem.
- Jól vagy?- fogta meg a vállam. Elhomályosodott minden, csak a mosolyát láttam az arcom előtt. Ez olyan mosoly volt, ami semmi jót nem sejtetett. A kezem a zsebembe raktam és próbáltam kivenni a mobilom, úgy, hogy ne lássa. Bár forgott velem a világ, de annyi erőm még volt, hogy megnyomjam a gyorshívó egyik gombját. Mindegyik szám a fiúkhoz volt rendelve, reméltem, hogy valaki majd felveszi.
- Segítsetek… - suttogtam, remélve, hogy hallani fogják, de kiütötte a kezemből. – Mit kevertél a vizembe? – néztem a szemébe, de egyre jobban csak szédültem. Összecsuklottam. A hajamat tekergette, nem volt erőm ellenállni, csak sírni akartam. Valaki lerángatta rólam. Hoon rohant oda hozzám, belekapaszkodtam a karjába.
- Jól vagy? – én csak a fejemet ráztam és sírás fojtogatott.
- Mit adtál be neki? –ordított Seung Hyub.– Azt kérdeztem, hogy mit adtál be neki! – Arca eltorzult a méregtől, tudtam, hogy ha nem akadályozom meg, képes lenne megölni az előtte fekvőt. Felálltam Hoon segítségével és fejemet fogva rohantam oda mellé. Megragadtam a karját és a szemébe néztem. Már nem tudtam mondani semmit, mert elsötétedett minden. Tudtam, hogy Seung Hyub cipel a karjaiban. Éreztem az illatát, a bőrének melegét és a szíve vad dobogását. Betett a kocsiba.
- Hae Ree. – simította végig az arcom. – Ébredj fel. – Kinyitottam a szemem és láttam arcán az aggódást, ugyanúgy, mint a többiekén.
- Jól vagyok, csak nagyon fáradt vagyok.
- Aludj. – mondta, s rám terítette a kabátját.

Már Szöulban voltunk, mikor felébredtem. Seung Hyub vezetett. Egyik keze az ablakon könyökölt. Most láttam először vezetni. Idegesnek tűnt.
- Noona, felkeltél? Jól vagy? – ugrott szinte a nyakamba Hwi Seung.
- Ühm. – bólintottam. Seung Hyub rám se nézett, csak az állát vakargatta. – Mi történt vele, ugye nem ütötted meg! – mérgesen nézett rám, szemei szikráztak a méregtől. Visszahátráltam kicsit és csak pislogtam rá.
- Ha megütöm, legalább nem lennék ideges.
- Nem hiszem, hogy megoldás lett volna. Csak nekem okoztál volna vele bajt.
- Mintha te nem azt okoznál folyamatosan. Muszáj minden helyen felszedned valakit?
- Hah! Nem szedtem fel! Ez nagyon úgy hangzik, mintha féltékenységi rohamod lenne, pedig nincs közünk egymáshoz. – mondtam már én is elég hevesen. Vitatkoztunk és többről többre mentünk, nem foglalkozva a hátunk mögött lévő kihegyezett fülekkel.
- Miért nem vitted őt is a lakásodra. –A levegő is elakadt a tüdőmben, ez már sok volt.
- Ez gonosz volt. Állítsd meg az autót.
- Ne hülyéskedj, nem állok meg.
- Állítsd meg azt a kurva autót. – mondtam erélyesen, mire meglepődött és megállt. Kiszálltam és becsaptam magam mögött az ajtót.
- Gyere vissza. – ordított utánam. – Teljesen megőrjítesz. Miért csinálod ezt?
- Hagyj békén. – loholtam előre, de nem tudtam megállni, hogy ne álljak meg és ne mondjam ki azt, ami bántott. Hátrafordultam, és Ő megtorpant.
- Muszáj volt mindenki előtt szégyenbe hoznod? Muszáj nekik tudni arról, ami történt?
- Nem mondtam semmi olyat, ami erre utalt volna.
- Ha a múltkori után nem sejtették, akkor ezek után már biztos. Nézd… - túrtam a hajamba. - Nekem fontos a munkahelyem. Köszönöm, amit értem tettél ma, egy fontos barát vagy nekem, de légy szíves csak menj vissza Cherry-hez és ne menjen ez az egész a munka rovására. – Nem akartam a szemébe nézni vagy mást mondani, csak nagyot sóhajtottam és elindultam felé. Úgy állt ott, mint akit leforráztak. – Hazaviszlek.
- Sajnálom. – mondta, miközben mellé értem.
- Én is. Hidd el. – mentem tovább az autóhoz. A többiek tudtam, hogy az üvegre tapadva figyeltek minket, de hallani nem hallottak semmit. Beültem a volán elé.
- Hazaviszlek benneteket. – kötöttem be magam. – Egyébként… - tartottam szünetet. - Mit adott be nekem az a gyökér? – néztem hátra, mikor már Seung Hyub is ott ült bent a helyén. Csak néztek rám, sose hallottak még káromkodni, most volt benne részük.
- Nyugtatót…- válaszolt végül Kwang Jin.
- Nagyon jó…- indítottam be az autót és meg se szólaltam a szállásig. Azt éreztem, hogy teljesen megbolondulok. Már rég kiszálltak, de én még mindig a kárpitozást néztem a fejem felett. Mint egy üres baba, gondolkodni sem tudtam, csak folyt a könnyem. Nagyon féltem még hazamenni is, így csak ültem a kocsiban, mikor valaki kopogott az anyósülés felőli üvegen. Hoon volt az, lehúztam neki az ablakot, de még előtte gyorsan megtöröltem a szemem.
- Mi a helyzet Hoon?
- Én is ezért jöttem le. – kinyitotta az ajtót és beült mellém. Mit mondhattam volna neki? Magamnak sem tudtam semmi biztatót mondani a háborgó lelkem miatt. – Már több mint egy órája itt állsz.
- Tényleg? – néztem meg a telefonomat. – Nem is figyeltem az időt. Mennem kellene, azt hiszem.
- Miért nem jössz be, nézünk egy kis filmet vagy valami.
- Nem hiszem, hogy egyesek ezt díjaznák.
- Hyung, csak aggódott. Soha nem láttam még ilyennek, de Ő sem szeretné, hogy itt legyél reggelig a kocsiban. Gondolom megijedtél…
Nem tudom mit tehettem volna, felesleges volt tagadnom, hisz látta rajtam. Nem akartam bemenni sem, de hazamenni sem. Döntésképtelen voltam. Ne tudtam szembe nézni Seung Hyub-al, mert attól féltem, hogy elsírom magam.
- Azt hiszem, nem lenne helyes bemennem. Neked pedig pihenni kellene.
- Rendben leszel?
- Persze! - mosolyogtam aggódó tekintetére. – Köszönöm Hoon, igazi jó barát vagy. – nyújtottam felé a tenyerem, hogy belecsapjon. Most már Ő is mosolygott. Elűzte a félelmem és rájöttem, hogy van kire számítanom. Azon az éjszakán se sokat aludtam, mintha mázsás súly telepedett volna a szívemre. Minden napom kétségek között telik, nem találom a helyem, csak akkor érzem magam biztonságban érzelmileg, amikor rajzolok. Soha nem csalódtam még a művészetben. Ellentétben az emberekkel. Rájöttem, hogy ideje lezárnom Seung Hyub iránt egyre erősödő érzéseimet. Sem másnap, sem a következő egy hétben nem jött fel a téma. Rám bízták a döntést, nem tettem feljelentést, mert szégyelltem és aggódtam a következmények miatt. Így láttam jónak. Vidám és élettel teli maradtam, lezárva mindent mélyen, egy óriás vas lakat alá, aminek soha nem szabad kinyílnia.