18. fejezet - Csak egy nap.

Már egy hete, hogy itthon vagyok és folyamatosan készítem a rajzokat, nem csak a munkába, muszáj volt rajzolnom, hogy elmeneküljek a gondolataim elől. Még akkor is, ha nagyon fáj a kezem, csak csinálom tovább éjjel is, nappal is. Így sikerült befejeznem a munkát határidőn belül. Beszéltem az igazgatóval és már szervezi a galéria megnyitóját. Szinte még aludtam, mikor reggel kicsoszogtam a konyhába. A kávém már az asztalon volt, anyu szorgosan rakta a finomabbnál finomabb ételeket az asztalra.

„ Jön valaki?”

Nem kérdeztem meg, túl fáradt voltam, csak megittam a kávémat és elindultam a fürdőbe, hogy megmossam az arcom, mert még mindig nem tudtam felébredni. Kinyitottam az ajtót és Hwi Seung állt a mosdókagyló előtt és a kezét mosta. Kimeresztett szemekkel rántottam vissza az ajtót.
- Anya… - hebegtem. – Megcsípnél? Azt hiszem, még mindig alszom, az előbb láttam Hwi Seungot a fürdőszobában. – Csak nézett rám, arcáról le lehetett olvasni, hogy „ A lányomnak elment az esze.”
- Tényleg ott volt! - erősködtem, amikor kinyílt az ajtó és tényleg kijött rajta. Pár pillanat múlva, megjelentek a többiek is a bejárati ajtón. Tátottam a számat mindenkire. – Ti, hogy kerültök ide? A menedzser meg fog ölni. – alig, hogy kimondtam a menedzser is megjelent mögöttük. – Menedzser? – pislogtam.
- Köszönjük a meghívást. – köszönt rám, de nem értettem semmit és ez meg is látszott a fejemen. – Az anyukája felhívott…- nem is kellett többet mondania, mert visítottam egy nagyot és anyu nyakába ugrottam.
- Noona! – emelte ölelésre mindkét karját Jae Hyun. Csak vigyorogtam rá és egye fene alapon, odarohantam hozzá és megöleltem, Hoon meg minket és így tovább alkottunk egy kisebb kupacot.
- Elég lesz. –nyögtem ki. – Összenyomtok. – szétszéledtünk és csak pirulva vigyorogtam. Seung Hyub-al összeakadt a tekintetünk, de épp, hogy egy pillanatra, mert már ültünk is le, reggelizni.
- Hiányoztunk Noona? – kérdezte a legaranyosabb.
- Nagyon. – mondtam végül fülig érő mosollyal és még az se érdekelt, hogy csak két órát aludtam.
- Egy hete ki se jön a szobájából, csak rajzol. Valamit tennem kellett. Enni se eszik. – legyintett anyám, teljesen lemondva rólam. Csak egy nagy puszit nyomtam az arcára, mert olyan boldog voltam. Ettünk és közben nagyon jól éreztük magunkat, anya is jobban megismerte a fiúkat, akik pár jó sztorival szórakoztatták a hangosan hahotázó asszonyt.
- Anyuka, nézze ezt a videót. – mutatta meg neki Seung Hyub a feldolgozást, amit készítettünk Jong Hyun-al. Anya átvette a telefont és könnyek szöktek a szemébe.
- Anya, ne sírj. – próbáltam vigasztalni, de csak sírt tovább. Öklét szorosan a szájához tette, hogy vissza tudja fojtani, de nem sikerült. Már én is sírtam.
- Olyan vagy, mint apád. – zokogott. – Ne haragudjatok fiúk, kicsit meghatódtam. Köszönöm, hogy megmutattad nekem ezt a videót. Olyan, mint az apja. Nagyon szerette a zenét a férjem. Mikor kicsi volt, csak ült az ölében, régi lemezeket hallgatva és énekeltek. Azóta is megmaradt a zene szeretete, s bár soha nem tanult hangszeren, de mindig olyan emberekkel volt, akik közel álltak a zenéhez. Ha barátja volt, akkor csak ilyen társaságból kerülhetett ki. Az első barátját imádtam. Helyes fiú volt és nagyon tehetséges, mint ti, csak elhagyta az én Hae Ree-met.
- Anya, ez már túl sok infó.
- Nem. Jó, hogy megtudunk többet rólad. De honnan jött a rajz? – kérdezte Kwang Jin.
- Kicsi kora óta rajzol, mindig is képregényeket akart csinálni, aztán amikor meghalt az apja és szakított a barátjával, teljesen befordult és csak rajzolt és rajzolt. Azt hiszem akkoriban nagyon magányos és depressziós volt. Nem tudtam segíteni.
- Anyu… Segítettél, azzal, hogy mindig bátorítottál, hogy ne adjam fel az álmaim. Soha nem fogom feladni vagy bárkiét tönkretenni. – néztem a mondat végén Seung Hyub-ra, aki csak csendben hallgatta, ahogy anyám rólam mesél.
- Jól van. Örülök neki kicsim. – simított végig a hajamon és felállt. – Nekem mennem kell a boltot kinyitni, de érezzétek otthon magatokat.
- Boltot? – kérdezte a menedzser.
- Egy kis üzletet üzemeltetek itt a sarkon. Valamiből el kell tartanom magam.
- Akkor megyek és segítek, addig is hagyom a fiatalokat. – indultak el és egyedül maradtunk mi hatan.
- Van kedvetek hajókázni?
- Van hajótok? – kérdezte Jae Hyun.
- Apu rám hagyta, nincs szívem megválni tőle. Menjünk?
Mindenki beleegyezett és már mentünk is. Eloldottam a láncokat és felléptem a fedélzetre. Kicsit félve szálltak be. Beindítottam a motort és már robogtunk is ki a nyílt vízre.
- Olyan jó itt a levegő és a kilátás csodás. – jegyezte meg Hwi Seung. Hoon nagyon komoly volt, ezért megálltam egy kicsit, hogy mindenki gyönyörködhessen a látványban és odaléptem mellé.
- Nagyon komoly ma az én vitaminom. Kis szép fogú. – ezen már elmosolyodott.
- A te vitaminod? – kérdezett vissza Seung Hyub.
- Ez nem ér Noona, miért kivételezel Hoon-al? – mondhattam volna, hogy azért, mert Ő ért meg a legjobban, de inkább ezt válaszoltam: - Téged is szeretlek. – a szívéhez kapott játékosan.
- Én is szeretlek Noona. – jött oda és átölelt, ma már másodjára.
- Ne szeresd ilyen látványosan. – lökte meg a leader. Jót nevettünk az egészen, hisz csak poén volt. – Milyen mély lehet itt a víz? – állt ki a hajó szélére Seung Hyub és a mélybe nézett.
- Elég sekély még itt a víz, de a fejed már nem érne ki a vízből. – válaszoltam, hisz jól ismertem az egész helyet.
- Próbáld ki Hyung. – lökte meg Jae Hyun, mire nagy csobbanással esett a vízbe. Hangosan nevettem, ahogy feljött a víz felszínére. Senki nem akarta kihúzni, így én térdepeltem a hajó végébe és segítő kezet nyújtottam neki.
- Ah- Ah . – jajgatott. – Begörcsölt a lábam. – ahogy kimondta, már el is merült.
- Francba. – bújtam ki a cipőmből és beugrottam a vízbe. Úsztam lefelé és elkaptam a kezét. Összeszűkült szemmel néztem rá és láttam, ahogy vigyorog és megfogja a derekamat. Feljöttünk a felszínre. – Átvertél, te kis…- nyomtam nevető fejét a víz alá. Feljött, de még mindig vigyorgott és nem engedett el. – Nagyon jó a kilátás a víz alatt. Fázol? – nézett le a mellkasomra. Zavarba jöttem és az egyik kezem magam elé raktam.
- Te perverz barom. – csaptam le vízzel és úsztam a hajó után, ami időközben elsodródott tőlünk. Csak nevetett.
– Felmelegítselek? – megálltam és mérgesen néztem vissza rá.
- Kösz szépen, nincs rá szükségem.
- Pedig szívesen vállaltam volna.
- Azt gondolom… Nem zavar, hogy a víz viszi a hangot, még azt is, amit suttogsz?
- Ők se hülyék, már tudják, vagy legalábbis sejtik. – úszott oda mellém és megint megfogta a derekam.
- Mert nem tudod leplezni a hormonjaid.
- Nem is akarom. – vigyorgott rám. – Emlékszel, hogy tartozol nekem egy kívánsággal? Már tudom, hogy mit szeretnék. - kicsit féltem ettől a kívánságtól és csak vártam, hogy kinyögje. – Azt szeretném, ha ezen a napon csak az enyém lennél, mintha örökké együtt maradnánk. Ne érjen véget ez a nap. – Csak néztem a szemeibe, remegő szívvel, miközben a hajó visszafordult és mellénk úszott. Hosszú pillanat volt, elvesztem a tekintetében. Még mindig a derekamat fogta, a másik kezével meg a hajó oldalát. Egy pillanatra se vette le rólam a tekintetét. Komoly volt, talán soha nem láttam ilyen komolynak. Nem várta meg a válaszomat, pillanatok töredéke alatt, magához húzott és megcsókolt. Erősen fogta a derekamat, különben elmerültem volna a vízben, úgy, ahogy akkor abban a csókban. A fiúk a hajóról először meglepődtek, de utána tapsolni és ujjongani kezdtek. Olyan volt, mintha repülnék és mikor véget ért, nem tudtam, hogy sírjak vagy szorosan öleljem magamhoz. Ő csak mosolygott rám és átölelt.
- Na végre. Azt hittem örökké titkolóznom kell. – nyújtott kezet Hoon, hogy kihúzzon, elkaptam a kezét és kimásztunk a vízből.
- Hyung, te erről tudtál? – csodálkozott Jae Hyun. – Mégis mióta tart ez? – nézett ránk. Összenéztem Seung Hyub-al és elnevettük magunkat. Nem akartunk válaszolni és nem is tettük, csak nevettünk. – Nem vicces. Noona, összetörted a szívem. – rogyott le mellém. – Azt mondtad engem szeretsz, most olyan féltékeny vagyok. – viccelődött.
- Sajnálom, igazság szerint Hoon-nak is mondtam, hogy szeretem. Igaz, részegen. – nevettem Hoon-ra, aki sejtelmen vigyorgott.
- Egy pillanatra el is hittem. – vallotta be.
- Csak szeretnétek… - gúnyolódott Seung Hyub.
- Ja, de te is. Soha nem mondtam, hogy szeretlek… – ütöttem le a labdát, amit feldobott.
- Akkor miért hordod a nyakláncot?
- Mert szép. – nyúltam a nyakamhoz, de nem volt ott.– Elhagytam. – álltam fel és kezdtem el keresni kétségbeesetten. – Istenem… Biztos leesett rólam a vízben. Megkeresem. – vetettem le a cipőmet, de Seung Hyub elkapta a karom.
- Már úgyse találod meg.
- De… - ültem le szomorúan. Annyira fontos volt nekem az a nyaklánc és én ilyen egyszerűen elhagytam.
- Milyen lánc? – kérdezte Kwang Jin.
- Egy csillag volt, amiben egy szív lógott. Kövekkel van kirakva. Már soha nem lesz meg… - mondtam bánatosan. – Menjünk vissza… - mondtam és felálltam, hogy beindítsam a hajót.
Ahogy visszaértünk a nyaklánc elvesztése nagyban rányomta a boldogságomra a hangsúlyt. Ez az egy nap… Egy nap és vége mindennek kettőnk között. Ez a gondolat szomorúvá tett, de szerettem volna, ha legalább ezen az egy napon úgy viselkedünk, mint a természetes párok, messze a villogó vakuktól, az őrülten sikítozó rajongóktól és messze mindentől, ami kettőnk közé állhat.
Ott maradtunk a strandon és egész nap úszkáltunk a tengerben, miközben nagyon jól szórakoztunk. Anyu úgy döntött, hogy délután hamarabb bezár és Ők is csatlakoztak hozzánk a menedzserrel. Seung Hyub megfogta a kezem és elhívott a többiektől. Most először sétáltunk kéz a kézben. Soha nem érzett érzés kerített hatalmába. Összekulcsoltuk a kezünket és csak mosolyogva sétáltunk a tengerparton. Nem akartam elrontani a pillanatot azzal, hogy az érzéseinkről beszélünk, mert akkor véget ért volna a mi napunk. Ráérünk azzal holnap. A tenger felé fordultam, a nap már kezdett lemenni és szomorú voltam, amiért ilyen kegyetlen hozzám.
- A nap mindjárt lemegy. - hátulról átkarolta a derekam és a fejét a hajamba fúrta. Éreztem, ahogy nagy levegőt vesz, mintha örökre magába akarná szívni az illatomat. A szívem nehéz lett és csak rátettem a kezére a kezem egy szót sem szólva.
- Van egy meglepetésem. – felemelte az öklét és elém tartotta. Kinyitotta a kezét és a láncom lógott ki az ujjai között. Elkaptam.
- Hol találtad meg? – néztem vissza rá.
- Amikor lenyomtál a víz alá kiesett és pont megláttam.
- Hála Istennek. –szorítottam magamhoz.
- Láttam, hogy szomorú lettél, most örülsz?
- Igen. – néztem fel rá,de csak vigyorgott, majd gyors puszit nyomott a számra. Úgy éreztem túlságosan telhetetlen vagyok, mert többre vágytam, de csak szorongattam a láncot és elnyomtam magamban ezt az érzést. Megnéztük együtt a lenyugvó napot és visszasétáltunk a házhoz. A fiúk elővették a hangszereket, amiket magukkal hoztak, mert ugyebár nincs kirándulás zene nélkül és már indult is az esti buli, aminek hamar vége szakadt sajnos, mert az egész napos vízben pancsolás kifárasztotta őket. Este már a szobámban voltam, kinyitottam az ablakomat és meghallottam, a csalogató dallamokat az udvarról. Gyönyörű halk zongoraszó töltötte be a teret. Felvettem szürke, hosszú kis kötött kardigánom és kimentem hozzá.
- Nem tudsz aludni? – álltam meg mellette Ő meg csak felmosolygott rám. Megütögette a combját jelezve, hogy üljek az ölébe. Még ma egy pár vagyunk a kívánsága szerint, így leültem. Átkaroltam a nyakát, Ő pedig a derekamat.
- Énekelsz nekem?
- Azt mondtad nem tetszik a hangom. – néztem a szemeibe.
- Hazudtam… - súgta. – Gyönyörű és tiszta, csak rettenetesen féltékeny voltam Hyungnim-re.
- Ah, szóval ezért voltál bunkó.
- Sajnálom… - nézett le a billentyűkre és egy kézzel elkezdett játszani.
- Szeretem, amikor zongorázol és szeretem a kezed. – néztem, ahogy járnak az ujjai, hol a fehér, hol pedig a fekete billentyűkön. Abbahagyta és felnézett rám. Teljesen átvizsgálta az arcom, hosszú perceken keresztül. Szerettem volna tudni, hogy mit gondol és borzasztóan kezdtem ismét telhetetlenné válni. Kissé félrebillentettem a fejem, majd puha csókot leheltem az ajkaira. Most először kezdeményeztem én. A szívem az egész testemet megremegtette, olyan érzés volt, mint egy áramütés. Megfogta a tarkómat és visszacsókolt, hosszan, lágyan és én minden alkalommal azt éreztem, mintha az volna az első csókunk.
- Szeretlek… - súgta és olyan váratlanul ért, hogy muszáj volt látnom az arcát. Nem akartam hallani, nem akartam tudni és én sem mondhattam ki. Nagyon fájt, sírni szerettem volna, de nem tudtam. Ha most megadtam volna magam a szenvedélynek, akkor képtelen lettem volna őt elengedni. Nem mondtam ki az érzéseim, tudtam, hogy várja és láttam az arcán mennyire elkeseredett, amiért nem hallotta, amit szeretett volna és én is az voltam. Nagyot sóhajtva öleltem át a nyakát. Ez a nap is véget ért, nem tudtuk megállítani az időt és tudtuk, hogy számunkra ennyi volt. Csak egy hullócsillag, ami teljesítette röpke kívánságunkat, s mikor leért, megszűnt létezni. Nem tudtuk mi lesz holnap vagy azután, csak azt tudtam, hogy az idő majd megoldja és eltörli a fájdalmunkat.