9. fejezet - Gyanú árnyékában...

A zene és a rajz olyan része volt az életemnek, amit nem pótol semmi sem. Anyu, mindig veszekedett rám, hogy legalább ha közlekedek, vegyem le a fülhallgatót, mert a végén elüt valami. Nem tudtam betartani neki az ígéretemet. Ha sétálok, miközben szól a zene, még a problémák is elviselhetőbbek, és a boldogság is sokkal nagyobb. Jong Hyun selymes hangja duruzsolt a fülemben. Azon gondolkodtam, hogy ha nem lép közbe Seung Hyub vajon, mit válaszoltam volna neki. Vagy ha most itt állna előttem, mit mondanék neki. Ki ne szeretne kisajátítani egy hírességet? Valószínű, hogy teljesen elment az eszem, hogy nem akartam belemenni egy ilyen bonyolult kapcsolatba. Persze, ha kicsit is optimistább lennék, akkor zokszó nélkül ugortam volna a karjaiba. Nem voltam benne biztos, hogy a mi világunk találkozik majd valahol a későbbiekben. Miért volt ez fontos? Talán nem akartam újra megsérülni. Inkább maradok egyedül, mint, hogy egy olyan sebet szerezzek, ami sosem gyógyulhat be. Ugyanez vonatkozik az Ő sebeikre is. Nem okozhatok nekik bajt a későbbiekben. Ezért, mint barát, mindig is közel leszek hozzájuk, így lesz mindenkinek a legjobb.

Az egyetem semmit nem változott ez alatt a közel két hónap alatt. A könyvtárba mentem, beszívtam magamba a régi könyvek illatát. Olyan csendes volt itt. Leültem és rajzoltam. Most a zene a csend volt és azon kaptam magam, hogy Seung Hyub-ot rajzolom.
- Tényleg teljesen elment az eszem, még ilyenkor se tudok tőle szabadulni. – felvettem a fényképezőgépem az asztalról és nézegetni kezdtem. Azon kaptam magam, hogy vigyorgom.
- Tényleg nem normálisak…- lapoztam tovább az ujjammal. – Oh! – akadt meg a szemem a képeken, amiket nem én csináltam. Én is rajta voltam, meg a többiek. Mosolyom csak még szélesebb lett, de nem tudtam tovább nézni, mert hívtak. Lee menedzser hívott, hogy meg tudnám-e látogatni az esti órákban. Mondott egy címet és már pakoltam is össze. Ahogy kifelé tartottam, megakadt a szemem egy szórólapon.

„ Tanulj és dolgozz a művészet városában, Párizsban.”

Remek lehetőségnek tartottam, ezért eltettem egy lapot a táskámba. Hazamentem és lepakoltam a holmimat. Az égen szürke felhők bolyhosodtak, eső illat kavargott át a szobán, ahogy kinyitottam az ablakot. Nemsokára esni is kezdett. Csak ültem az ablakban és néztem, ahogy lefolyik az üvegen a víz. Arra az esős éjszakára gondoltam, amikor megváltozott minden. Sokat gondoltam erre. Miért alakult így? Miért nem tudok szabadulni a gondolattól és miért akarom folyton őt rajzolni? Úgy éreztem teljesen elvesztem a józan eszem, ha magamban vagyok és elmélázok. Össze voltam zavarodva.
- Felejtsd már el…- húztam a mellkasomhoz a térdem és rátettem az állam. Nem tudom mennyi időt töltöttem így, kissé elszundítottam, s mire felkeltem, már nyoma sem volt az esőnek.
Összeszedtem magam és elindultam Lee menedzserhez.
Fogtam egy taxit, a tömegközlekedés helyett, mivel fogalmam nem volt, hogy jutok el a megadott címre.
- Elvinne ide kérem? – mutattam meg a cetlit, ahogy beszálltam az autóba.
Egy kis ház állt, egy szűk utcában. Álltam a rácsos kapu előtt a csengőn tétovázva. Hirtelen kidugta a fejét egy hölgy az ajtón.
- Ön biztos Kim Hae Ree!
- Igen. – hajoltam meg meglepődve.
A középkorú nő vékony derekán kötény lógott. Nem tudtam, hogy hová jöttem.
- Jöjjön be kérem. Készítettem egy kis teát.
- Ah, köszönöm. – látta zavaromat.
- Ne haragudjon, be se mutatkoztam. Moon Jin Yeong vagyok, a menedzser felesége. – Illedelmesen meghajoltam. – Kérem, jöjjön. – mutatta az utat egy kis szobába. Lee menedzser egy nagy fotelban ült, a lába teljesen térdig be volt gipszelve.
- Uram! – rohantam oda hozzá. – Mi történt? – Az arcán is voltak kisebb- nagyobb sérülések, de azon kívül teljesen jól nézett ki.
- Nem kellett volna telefonálnom, miközben vezetek. – látta rajtam a kétségbeesést. – Jól vagyok. –nyugtatott meg. – Kisasszony, azért hívtam ma ide, mert én minimum hat hétre, ehhez a gipszhez vagyok kötve, se vezetni, se menni nem tudok, ezért kérem, vegye át a fiúk menedzselését erre az időre. Mindent megbeszéltem az igazgatóval. Erre az időre nem szándékoznak új embert felvenni, ezért kértem, hogy én választhassak. Önt szeretném.
Teljesen váratlanul ért a felkérése.
- Miért engem Uram? Azt sem tudom, hogy mit kell tennem.
- Oh! – legyintett. – Ne aggódjon, mindenben segítségére leszek. Azért van a telefon. – Csak bólogatni tudtam. – Maga, elég közel került azokhoz a vásott kölykökhöz. Kérem, vigyázzon rájuk.
- Ah, igen. – hajoltam meg.
Nem tudtam, hogy megint mibe keveredtem bele, de nem tudtam nemet mondani egy beteg embernek. Egy nagy listával és egy adag papírral meg jó pár tanáccsal hagytam el a házat.
- Hae Ree, te tényleg egy idióta vagy. Miért nem tudtál nemet mondani? A jó szívem visz egyszer a sírba.

Kora reggel mentem az ügynökségre, hogy a kisbuszt el tudjam hozni. Izgatottam parkoltam le a ház előtt. Felkaptam a reggelire készített palacsintákat és kiszálltam az autóból.
- Szóval itt laknak… - néztem fel a házra és elindultam befelé. Beütöttem a kapott kódot és bementem. Nagy csend volt, még mindenki aludt.
- Hahó! – suttogtam, miközben levettem a cipőimet. – Gondolom, fel kellene ébresztenem őket.
Felfedeztem a házat egy kicsit. Nem tudtam melyik ajtó mögött ki van, ezért nem mertem benyitni. A bejárattal szembeni ajtó kinyílt. Kwang Jin lépett ki rajta.
-Oh! Hae Ree-si? Mit szél hozott ide? – dörzsölte a szemeit.
- Hoztam nektek reggelit. Mától én vagyok a menedzseretek. – kijelentésemre, felhúzta a szemöldökét.
- Hallottam, hogy Lee menedzser nem lesz egy ideig.
Azon gondolkodtam, hogy megmondjam-e nekik, hogy balesete volt, de inkább hallgattam.
- Felkeltenéd a többieket? – tettem össze a két kezem kérésemhez.
Csak vigyorgott és elindult egy másik szobába.
- Ez most igen volt, vagy nem? – kiabáltam utána, de nem kaptam választ. Körbenéztem és megláttam egy hangfalat. Összedugtam a telefonommal, hogy jó hangosan tudjam lejátszani nekik a reggeli indulót. Felvettem a hangerőt és kipakoltam az asztalra a reggelit és a kávét. Szinte felpörgetett a zene. Mozgattam a fejem, míg vártam, hogy mindenki kijöjjön. Hoon és Jae Hyun jött le a lépcsőn, majd Hwi Seung is megjelent, mögötte Kwang Jin-el. Csak mosolyogtam álmos fejükre a kávés poharam mögül. Ott álltak négyen, mint az álmos báránykák. Feléjük emeltem a poharam és félmosolyra húztam a számat. Három perc elég volt, hogy felkeljenek. Nem indítottam újabb zenét, csak leültem az asztalhoz.
- Egyetek, igyátok meg a kávétokat, öltözzetek és induljunk. Ma, lesz egy reklámfotózás és felvételed is lesz Hwi Seung-si. – végignéztem rajtuk. – Várjatok… Hol van Seung Hyub?
- Őt nem tudod zenével felébreszteni. Ő kel fel a legnehezebben. – kortyolt bele a kávéjába Hoon.
- Hol a szobája? - közvetlen a bejárat melletti ajtóra mutattak. Eltoltam az ajtót és bementem.
- Hja! – szóltam rá, lábammal meglökve az ágyat. Először nem akartam nézni, de valahogy észre sem vettem és az alvó fejét bambultam. Ördögien a fülébe súgtam.
- Ébresztő Csipkerózsika. – hirtelen rántott le magához, egyik pillanatról a másikra a mellkasán feküdtem, a csuklómat szorosan fogta és a szemembe nézett. Átvágott, már régen ébren volt, csak színlelte az egészet, hogy bejöjjek a szobájába.
- Normális vagy? Engedj el, a többiek bármelyik pillanatban bejöhetnek. – súgtam, alig hallhatóan.
- Ettől csak még izgalmasabb. – a szívem egyre hangosabban kezdett el verni.
- Ne szórakozz. – löktem volna el magamtól, de nem engedett el, helyette a mellkasára tette a kezem. Az Ő szíve is szaporán vert, ettől csak jobban zavarban voltam. Összezártam a kezem, nem akartam, hogy ettől is jobban felzaklasson. Újra megpróbálkoztam a felállással, s most már elengedett. Megköszörültem a torkom és szorítottam az öklöm.
- Készülj el, hamarosan indulnunk kell. Hoztam reggelit meg kávét.
Tudtam, hogy mindent hallott, amit a többiekkel beszéltem, nem kellett magyarázkodnom, hisz nagyon is éber volt az elejétől fogva, ahogy beléptem ide. A szívem még akkor is dörömbölt a mellkasomban, mikor visszamentem a többiekhez.
- Noona, nagyon vörös az arcod. – vigyorgott Jae Hyun.

„ Hát ez marha jó, ahogy látom a fejüket, ezek mindent láttak.” 

-Láttátok? – mindannyian egyöntetűen helyeseltek a fejükkel. – Remek, de ugye tudjátok, hogy ez csak Seung Hyub hülye poénja volt?
- Jó reggelt. – dörmögött mögöttem csoszogva. – Csak meg akartam viccelni, hogy mennyire bírja a strapát a mi kis művésznőnk. – vette fel a kávét és inni kezdte, mintha nem is lenne semmi következménye annak, amit tett.
- Akkor, ha nem bánod, én meg tesztelem a fájdalomküszöböd. – szorítottam össze a fogam és elindultam felé.
- Hae Ree. Állj meg. – kerülte meg az asztalt. – Hae Ree! – nevetett, míg én is csak vigyorogtam és próbáltam elkapni.
- Gyere ide szépen. – hívtam az ujjammal. A többiek háta mögé bújt, akik roppant jól szórakoztak korán reggel.
- Nekem ez gyanús. – emelte a szájához a kezét Kwang Jin. – Már közvetlenül beszéltek egymással és van még itt pár fura dolog.
Hirtelen meglepődtem, így megálltam a kergetőzésben.
- Hyung, de te Cherry-vel vagy nem? – ránézett, majd rám.
- Attól még nem hülyéskedhetek a barátaimmal? – kérdezett vissza Hoon kérdésére.
- Na jó, elég legyen a cirkuszból, mindjárt indulnunk kell. Oszoljatok és öltözzetek.
Egyedül maradtam a nappaliban. Fura érzések kúsztak a szívembe, mintha bántott volna, hogy más lánnyal van. Végül is én választottam ezt, én nem akartam többet barátságnál, mégis napról napra úgy érzem, hogy ez annál különlegesebb, mégis úgy kellett tennem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Fárasztó napunk volt. A fiúk készülnek a visszatérésre egy új dallal. Hwi Seung duettet énekelt fel és még volt egy reklámfotózásunk is. Már visszafelé tartottunk a szállásra. Ahogy a tükörbe néztem, csupa nyúzott, unalommal teli fejet láttam. Elkanyarodtam az egyetem felé.
Leparkoltam és hátra szóltam.
- Gyertek!- intettem a fejemmel és kiszálltam. Az egyetem pályájára vittem őket és felvettem egy kosárlabdát.
- Aki elveszi tőlem a labdát, annak teljesítem egy ésszerű kívánságát. – pattogtatni kezdtem, de már jöttek is a támadóim. – Hja! – futottam előlük. – Nem ér! – nevettem kifulladva. - Nektek sokkal hosszabb lábatok van, ez így szabálytalan. – bekerítettek. – Ez így nagyon nem fair, ugye tudjátok. - sikerült újra elfutnom, ahogy szusszantam egy kicsit, de Seung Hyub elkapta a derekam és a vállára vett.
- Tegyél le! –kapálóztam.
- Nálam van a labda. – de mielőtt válaszolhattam volna, kikapta a kezemből Hoon.
- Áruló!- ordítottam utána. – Engem is ki kellett volna szabadítanod, nem csak a labdát, nincs kívánság! Pedig jó akartam hozzátok lenni.
- Köszönjük! –ordították egyszerre és már dobták is a labdát a hálóba.
- Ugye tudod, hogy jössz nekem egy kívánság teljesítéssel. –tett le a földre.
- Mit szeretnél? Csirkét? Sört? Mindkettőt?
- Majd elmondom később. – futott oda a többiekhez.
Nem foglalkoztam a bennem kavargó érzésekkel, nem akartam, hogy a felszínre törjenek, így mélyen elnyomtam magamban. Talán egy nap majd minden értelmét nyeri.