8. fejezet. – Ki Mit Tud.

Napokig kerültem mindenkit. Jobbnak láttam, ha lopva jövök, és lopva megyek a munkahelyről. Nem csak bennük kellett leülepedni a dolgoknak, hanem bennem is. Viszont a munka nem engedte, hogy sokáig ezt megtegyem, mert le kellett még két embert rajzolnom.
Feszülten fújtam ki a levegőt az ajtó előtt, mielőtt benyitottam volna.
Még ki se nyitottam az ajtót, idegesítő nevetés törte meg a fülem, nem a fiúktól jött, hanem a kanapén ülő lánytól.
- Elnézést. - léptem be.
- Hello! – üdvözöltek egyszerre, ahogy szoktak. Seung Hyub csak egy pillanatra nézett rám, s újra lefoglalta a mellette ülő. Folyamatosan röhögtek, ami roppantul idegesített, így magamban grimaszokat vágva pakoltam ki a cuccom.
- Oppa, csináljunk egy képet. – Nagy fintorral néztem, ahogy maguk elé emelik a telefont.
- Cöh… - cammogtam.

„ Jó gyorsan túllépett az egészen”

- Kezdhetjük? Nem nagyon érek rá… - állítottam le az állványom.
- Maradhatok? – kérdezte a lány, akinek a nevét mai napig nem tudom.
- Felőlem… - Még nekem is fájt, ahogy kimondtam. Rajzoltam, de végig morogtam magamban. Mire volt az a nagy felhajtás a születésnapomon? Mindent tönkrevágott, közben meg láthatóan jól van. Nem maradok adósa. Jól fogom magam érezni.
- Noona, este ki mit tud lesz. – mondta Hwi Seung.
- Az mi? – kérdeztem, de közben fel se néztem a papírról.
- Eszünk, iszunk, és mindenki mutat valamit, amiben jó. Jössz?
- Jól hangzik. Ott leszek. – vigyorogtam rá.
Majd felforrtam az idegtől, ha Seung Hyub-ra néztem, de valahogy le kellett rajzolnom. Úgy viselkedett, mint egy páva, gondolom a jelenlévő szöszi miatt, de nem foglalkoztam vele. Gyorsan befejeztem és már húztam is vissza a helyemre.
- Az a kis majom. – emeltem magasba az öklöm. Legszívesebben összefirkáltam volna azt a páváskodó fejét a papíron, de inkább nem szívattam magam, csak bekapcsoltam a zenét és tovább dolgoztam.
A hátam teljesen elgémberedett az üléstől, muszáj volt egy kicsit járkálnom, így elindultam egy kávéért a konyhába.
- Hello. – köszönt rám Jong Hyun az asztalnál ülve. – Kíváncsi voltam mikor jössz ki a barlangodból. Kopogtam, de nem válaszoltál, ezért gondoltam megvárom, míg kávézol.
- Ne haragudj, nem hallottalak. – töltöttem magamnak egy bögrével és leültem vele szemben. Kínosan néztem a gőzölgő italt a pohár alján. Nem tudtam mit mondhatnék.
- Hae Ree?
- Hmm? – néztem a szemeibe.
- Miért kerülsz?
- Én, nem kerüllek. – hazudtam. – Nekem csak sok dolgom volt.
- Nos, lehet, de nem tartod be a nekem tett ígéreted, miszerint bármit is mondtunk egymásnak, akkor is barátok maradunk.
Igen, miért kellene kellemetlenül éreznem magam a társaságában. Láthatóan mindenki nagyon jól visel mindent, így én miért érezzem magam rosszul? Az már biztos, hogy egyik sem lesz az én hercegem, de attól még maradhatunk barátok.
- Ne haragudj, igazad van és sajnálom. A barátságra. – emeltem a bögrémet, arra ösztönözve, hogy Ő is ezt tegye és összeüssük koccintás képen. – Jössz a buliba?
- Persze! A többiek, már mindent előkészítettek. Hamarosan mehetünk is. –állt fel én meg vele tartottam. – Elő fogsz adni valamit?
- Én? Dehogy! Kizárólagosan csak néző leszek. – két ujjammal a szemeim előtt hadonásztam, amin csak nagyokat vigyorgott.
A terem közepén egy asztal volt, ami teli volt étellel és itallal. A többiek körbeülték és már javában ment a hangpróba. Leültem Ali mellé, Jong Hyun pedig velem szemben foglalt helyet. Rögtön töltött is nekem egy italt. Csak mértékkel, mert nagyon hamar kiütött. A gyakornok lányok kezdték a műsort, egy aranyos dallal, de valahogy nem ismertem. Nem is volt fontos, mert akkor már bőven megittam vagy négy pohárral. Kicsit éreztem a hatását, ezért úgy döntöttem, hogy maradok a sörnél. Jong Hyun nevét kezdték el kántálni, mire felállt és az ideiglenes színpadra ment. Felvette a gitárját és énekelni kezdett.
- Ah, ez annyira jó. - ámultam az asztal lapjára könyökölve.
- Te tényleg rajongó vagy. –mondta Ali.
- Még szép. – vigyorogtam. Olyan kellemes volt, mint a hűvös este, egy forró nap után. Csak túl hamar vége lett. Állva tapsoltam meg és kiabáltam neki. A gyakornok fiúk siettek a táncparkettre és olyan táncot mutattak, amitől leesett az állam. Egymás után jöttek a jobbnál jobb produkciók, mígnem az öt fiú sietett a hangszerekhez. A debütáló daluk csendült fel. Imádtam azt a számot, mikor megjelent folyamatosan azt hallgattam. Csak ez az előadás nem tetszett annyira, mivel Miss szöszi is közbelépett egy kis tánccal. Nagyon színészien adták elő a dalt. Szinte Seung Hyub szájában volt, azt hittem, hogy mindenki előtt megcsókolja. Szorítottam a poharam, annyira irritált. Fél szemmel rám nézett és provokatívan rám vigyorgott.

„ Te kis majom. Most provokálsz? Na, akkor majd meglátjuk, hogy te, hogy viseled.”

- Jong Hyun, akarod, hogy én is mutassak valamit? – csaptam le a poharam mérgesen.
- Mire készülsz? – kérdezte Ali.
- Emlékszel, hogy meghívtalak az érettségi buliba?
- Ugye, nem…
- De! – álltam fel és levetettem a pulóverem. – Azok a táncos fiúk igaz? – mutattam az asztal elejére. – Oké, kapcsold be nekem a zenét Unnie. - Ali már előre nevetett az egészen, hisz tudta, hogy mire készülök, de azt csinálta, amire kértem.
Kibontottam a hajam és a parkettre futottam. Ezerszer is végigtáncoltam a Trouble Maker- Now koreográfiáját. Most is menni fog. Mozogni kezdtem és ujjammal hívtam az egyik gyakornokot, hogy táncoljon velem. Szerencsémre fel is pattant közülük egy. Ha már provokál, akkor nem maradok adósa ebben sem. Folyamatosan kerestem vele a szemkontaktust. A terem megőrült. Mindenki hangosan kiabált, miközben a lehető legközelebb kerültem a partneremhez. Láttam rajta, hogy majdnem felrobban a látványtól. Minden tudásomat beleadtam és csak azt akartam, hogy leszálljon a magas lóról. Igazság szerint, jobban élveztem, mint gondoltam. A végén puszit küldtem a gyakornok fiúnak, aki összeesést színlelve kiterült.

Mindenki nekünk tapsolt és ujjongott. Kezemet nyújtottam a fiúnak, hogy felsegítsem. Nevetve futottam vissza a helyemre.
- Annyira király vagy Hae Ree. Ez még jobb volt, mint a banketten. Nem hiszem el, bolond vagy.
- Tudom. – huppantam le a székbe. Jong Hyun, csak elismerően bólogatott és felém emelte a poharát. Koccintottunk, de fél szemmel láttam, hogy Seung Hyub-nak már nem olyan édes az a bizonyos szőlő. Egymás után hajtotta le az italokat, ahogy én is. Megálljt kellett magamnak parancsolni, ha nem akartam újabb hülyeségbe belemászni. Hirtelen hányinger tört rám, kimentem a mosdóba. Magamra zártam az egyik kabint, de csak ráültem a tetejére és a térdeimre támaszkodtam. Megint nem kellett volna ennyit inni. Úgy negyed órát ülhettem ott, mikor már azt éreztem, hogy vissza tudok menni. Nyitottam volna az ajtót, de nem nyílt.
- Ha? – rángattam a zárat, mikor a kilincs a kezemben maradt. – Ó, ne! Elnézést! –kiabáltam, de csak süket fülekre talált. – Hát ez marha jó. – ültem vissza kétségbeesetten. Újabb negyed óra múlva már sírtam, nem hittem el, hogy senki nem jön a mosdóba. Csak teltek a percek, mikor hallottam, hogy nyílik az ajtó.
- Oh! – ugrottam fel.
- Hae Ree? Itt vagy?
- Igen, itt vagyok. – sírtam az ajtóra tapadva.
- Bejövök. – mondta Seung Hyub. – Gyere ki.
- De nem tudok. – nyújtottam el a mondatot nyafogva, majd kidugtam alul a kilincs egyik felét. Hallottam, ahogy nevet. – Jó lenne, ha nem nevetnél ki, több mint fél órája itt dekkolok bent. Senki nem jött. – Hallottam, ahogy kinyitja a mellettem lévő kabint. Felállt a WC tetejére és benézett fentről. Még soha nem örültem senkinek annyira, mint most neki.
- Ne sírj, mássz fel.
- Mi vagyok én? Pókember? – elfordított fejjel röhögött. Nagyon jól szórakozott. – Ha kimegyek, megütlek. Esküszöm, ott ahol a legjobban fáj.
- Sssz – szisszent fel a gondolatra. – Akkor, hogy akarsz kijönni? Az ajtó befelé nyílik, be se tudom rúgni. Na, add a kezed. – felálltam én is, hogy elérjem a kezét. – Fel kell nyomnod magad. Átteszed az egyik lábad én, meg leveszlek.
- Nehogy elejts. – próbálkoztam meg azzal, amit mondott. Alig volt erőm felnyomni magam, de végül sikerült áttennem az egyik lábam.
- Ez mind azért van, mert rossz vagy. – fogta meg a derekam és leemelt.
- Nem rosszabb, mint te. – néztem a szemébe dühösen, közben megigazítottam a pólómat és már fordultam is ki a kabinból.
- Uram Atyám! – néztem a tükörbe. A festékem elfolyt a sírástól. Olyan voltam, akár egy horror film főszereplője.
- Még így is szép vagy. Minek fested egyáltalán magad?
- Ne jópofizz nekem azok után.
- Dühös vagy? – lépett mögém és a vállamra tette az állát. A tükörből néztem az arcát. – Mert én nagyon mérges voltam.
- Már nem vagy az?
- De, még mindig nagyon mérges vagyok.
- Akkor jó. – töröltem le a festék maradványokat és elhagytam a mellékhelységet.
Visszamentem a többiekhez, akik már el akartak indulni, megkeresni.
- Hol voltál? Sírtál?
- Ne kérdezz semmit Unnie, beragadtam valahová.
- Hová? – nevetett.
- Inkább hagyjuk. – fogtam fel a sörös poharat és ittam tovább. Valószínű itt fogok aludni, mert az összes buszom elment. Holnap úgyis szabadnapos vagyok, nem baj, ha itt alszom picit a műteremben, majd a hajnali járattal hazamegyek. Olyan jó volt az este, hogy a végére teljesen kijózanodtam. és a fiúk próbatermében aludtam el a kanapén.