6. fejezet – Hallom a hangom.

Már harmadik napja nem alszom szinte semmit. Összesen fél órát töltöttem otthon naponta, most is csak azért jöttem haza, hogy kicsit felfrissítsem magam egy gyors zuhannyal és tiszta ruhákkal. Hajszárítás közben azon gondolkodtam, hogy ideje lenne már meglátogatnom egy fodrászt, mert sápadt arcomhoz túl sötétnek tűntek a tincseim, vagy csak a karikáktól a szemem alatt. Nem volt időm magammal foglalkozni, mert indulnom is kellett vissza, hogy reggelre kész legyek mindennel. Lee menedzser azt mondta, hogy mindenben a segítségemre lesz, de ki se lát a munkából, mégis hogy kérhetnék tőle bármit is. Már az is nagy segítség volt, hogy elment a holmikért, amik még kellettek a jelmezekhez.

Fáradtan ballagtam fel a lépcsőn, a lábaim alig akartak vinni előre, mikor meghallottam a csalogató dallamokat a próbateremből. Nagyon jól tudtam ki játszik, de nem mentem be, csak leültem az ajtó mellé a földre, felhúztam a lábam és ráhajtottam a fejem. Olyan szép volt, akár egy altatódal. Mosolyom elhalványult, miközben magával ragadtak a hangok és álomba merültem.
- Hae Ree. – hallottam, ahogy szólítanak, de nem akartam kinyitni a szemem. Túl fáradt voltam. – Hae Ree… - a hang lágy volt és a kéz is, ami megérintett. Szép lassan nyitottam ki a szemem. Seung Hyub guggolt előttem.
- Meg fogsz fázni, ha így alszol. – csak néztem a szemeibe, mintha még mindig aludnék. Elmosolyodott. Elkaptam a tekintetem és megdörzsöltem a szemem.
- Én csak hallgattam, ahogy zongorázol.
- Miért nem jöttél be?
- Nem akartalak zavarni.
- Te sohasem zavarsz. – állt fel és felém nyújtotta a kezét. Hosszú ujjai körbefonták a kezem, el sem akartam engedni, csak néztem. Nem tudtam felébredni olyan kellemes volt.
- Vissza kell mennem dolgozni. – húztam ki a kezem, mert már épp itt volt az ideje.
- Tudok segíteni? – Igazság szerint tudott volna és mivel annyira fáradt voltam bólintásomra elindultunk. Utáltam, ha csak csendben mentem valakivel. Muszáj volt valamivel megtörnöm.
- A többiek?
- Visszamentek a szállásra.
Meg akartam kérdezni, hogy Ő miért nem ment, de a múltkori lányra gondolva, nem tettem meg, inkább csendben maradtam. Néha azt éreztem, hogy mindent el szeretnék neki mondani, ami történik velem és beszélni szeretnék neki magamról, de azok után, ami köztünk történt, nem tudtam kezelni a dolgokat. Néha zavarba hoz, máskor felidegesít, néha meg szomorúvá tesz.
Próbált a lehető legtöbbet segíteni, sokkal jobban haladtam.
- Mióta élsz egyedül?
- Elég korán elkerültem az anyukámtól az álmaim miatt. Ő nem Szöulban él, nagyon ritkán látom. Középiskolában, részmunkaidőben dolgoztam, hogy fedezze a tanulmányaim. Most pedig itt. – közben szorgosan öltöttem a jelmezeket.
- Nehéz lehet, hogy nem látod az anyukád.
- Már megszoktam… - nem folytattam, csak csendben varrtam tovább. Az idő meg csak telt. – Ideadnád… - néztem oldalra, hogy lássam. A jelmezeken ült és aludt. Nem volt más választásom, mint kivenni a kezéből az utolsó darabot ami kellett. Leguggoltam elé. Arca nagyon békés volt. Aranyos volt, ahogy aludt. Haja lazán a szemébe lógott. Eltűrtem a kósza tincset és szerettem volna megsimítani az arcát.

„Mi a fenét csinálok?”

Elkaptam a kezem és felugrottam. Levágtam a tekercsből egy nagyobb darab anyagot és betakartam vele, nehogy megfázzon. Ahogy dolgoztam tovább néha-néha rápillantottam. Ugyanúgy aludt, ugyanolyan édesen.
- Sikerült. – suttogtam a munka befejeztével. Olyanok lettek, mint az óriás plüss állatkák. Leraktam a többi mellé és leültem Seung Hyub mellé. Olyan csend lett hirtelen, csak lágy szuszogását hallgattam, mígnem engem is elragadott a kialvatlanság. Reggel Seung Hyub ölelő karjaiba ébredtem. Úgy szorítottam a pólóját a mellkasán, hogy azt hittem nem tudom elengedni.
- Jó reggelt. – köszönt rám.
- Ah… - húzódtam el tőle. – Jó reggelt. – Úgy csináltam, mintha semmi extra nem történt volna. Kinyújtottam a karjaim, majd megdörzsölve a szemem, felálltam. Teljesen el voltam zsibbadva. Minden gondolatom egy kávé volt.
- Kérsz egy kávét? Rögtön jövök és hozom. –meg sem vártam a választ, kimentem a személyzeti konyhába és két pöttyös bögrével tértem vissza, benne gőzölgően frissítő koffeinnel. Átadtam neki az egyiket.
- Kimegyünk a levegőre? – mutattam felfelé a tetőtérre célozva.
- Csak utánad. – engedett előre.
- Köszönöm, hogy segítettél. Nélküled nem lettem volna kész ilyen hamar.
- Bármikor. Igaz, hogy elaludtam… - vakarta meg tarkóját.
- Oppa! – szaladt elénk egy szőke hajú lány. A nevét nem tudtam, de azt igen, hogy Ő volt vele akkor este. Nagy kerek szemei és természetes kisugárzása volt. Ruháira, nem mondhattam ugyanezt, mert az inkább kihívó volt, mintsem természetes. Uram Atyám, én nem tudnék felvenni egy ilyen rövid nadrágot. Mintha bugyit viselnék. Na, azt már nem.
- Akkor én megyek is. – indultam felfelé a lépcsőn, ahogy megláttam Seung Hyub zavart tekintetét.
- Unnie!? – szólított meg a lány. Kérdőn néztem vissza a bögrémet szorongatva.
- Láttam a videód. Annyira szuper vagy. – emelte fel mindkét hüvelykujját.
- Videó? – néztem rá értetlenül.
- A dal, amit felvetettek.
- Ah, hogy az! –esett le.
- Milyen felvétel? – kérdezte társaságunk egyetlen férfi tagja, de Miss szöszi már válaszolt is helyettem, mielőtt én kinyithattam volna a számat.
- Jong Hyun Sunbaenim mutatta. Nagyon jó lett. Annyira érzékien énekelted el. Olyan irigy vagyok.
- Köszi. – billentettem le a fejem. – Ha nem bánjátok, magatokra hagylak. - indultam fel a lépcsőn.

A tavaszi hajnal, kissé hideg volt, de igen felfrissítő, főleg egy bögre kávé társaságában. Üzenetet jelzett a telefonom. Jong Hyun volt az.
„ Hol vagy?”
Válaszként, csak annyit küldtem, hogy: „A tetőn.”
Alig küldtem el az üzenetet, már szinte ott is volt. Arcán széles mosoly és izgatottság futott át.
- Mutatok valamit.
Tudtam, hogy mi lesz az, de nem voltam rá felkészülve, hogy ilyen jól sikerül majd a felvétel. Nem hittem a fülemnek és a szememnek. Nagyon meglepődtem, de táncolni tudtam volna örömömben.
- Hogy tetszik?
- Én…- akadtak el szavaim. – Köszönöm. Ez egy fontos emlék lesz nekem. Hogy tudnám ezt neked meghálálni?
- Majd gondolkodom rajta. Ezt a születésnapodon terveztem odaadni, de nem bírtam vele várni holnapig.
- Omo! Honnan tudod a születésnapom?
- Belenéztem az adataidba. – vakarta meg az orrát szégyenlősen.
- Oh… értem. Én már el is felejtettem, hogy az holnap lesz. – vallottam be, de már csörgött is a telefonom, ami félbeszakított minket. Bocsánatkérően néztem rá és felvettem.
- Igen Uram, készen áll minden, ahogy kérte.
- El tudná vinni a próbára? Hamarosan én is ott leszek, de épp egy megbeszélésre tartok. A fiúk már várják.
- Persze, azonnal indulok. Semmi probléma.
- Köszönöm kisasszony.
Köszönés nélkül tettük le és én sajnáltam, hogy máris mennem kell, de hívott a szolgálat.
- Mennem kell, ne haragudj. Később találkozunk.
- Rendben. Szép napot Hae Ree.
Örültem neki, hogy elhagyta a hivatalos formát, így nagy vigyorral rohantam a műterembe.

A jelmezek baromi nehezek voltak, de lecipeltem mindent. Ahogy bementem a fiúk a falnak támaszkodva ültek és mindenki Seung Hyub köré csoportosult.
- Boo! – löktem meg Hoon-t, aki a szívéhez kapott. – Mit csináltok?
- Noona… Te nem vagy semmi. Mennyi minden van még benned? – kérdezte Jae Hyun. Értetlen fejet vágtam, de így, hogy jobban figyeltem, hallottam, hogy mi szól és már láttam is, ahogy Seung Hyub fölé hajoltam.
- Jó lett? – haraptam a számba.
- Ez nagyon jó feldolgozás. – bólogatott Kwang Jin és a többiek, kivéve a leadert. Kérdőn néztem rá, nekem számított a véleménye.
- Elmegy… - mondta végül.

„ Hah! Mit is vártam…”

Nagyon rosszul esett az az egy szó, mérges lettem.
- Nem vagyok évek óta gyakornok és nem is énekeltem még soha, ezt a szülinapomra kaptam és nekem ez nagyon is megfelel. – fújtattam.
- Hej! – lökte oldalba Hwi Seung és közben suttogta. – Megbántottad Hyung.
- Nem bántott meg. Zárjuk le a témát. – néztem vele farkasszemet, de sajnos én veszítettem. - Próbáljátok fel a jelmezeket.
Mindenki felvette a sajátját, de akármilyen mérges is voltam, nem tudtam megállni, hogy ne röhögjek egy kicsit. Főleg mikor elkezdtek énekelni és bohóckodni. Végszóra a menedzser is beesett és már indultunk is a kocsihoz. Segítettem kivinni a dolgokat.
- Jön kisasszony? – kérdezte a menedzser. Olyan Isten nincs, hogy ezt kihagyjam. Bepattantam a kocsiba és elindultunk.
A helyszínen, rengeteg gyerek volt. Szaladgáltak a kis színpad körül. Olyan édesek voltak, hogy meg akartam őket nyomkodni, egytől egyig. Az időjárás nagyon jó volt, tűzött a nap és a szokásosnál sokkal melegebb is volt. Sajnáltam a fiúkat, amiért a jelmezekben kell lenniük. Míg odakint kellemes huszonhét fok uralkodott a jelmezben volt talán negyven is. Megláttam egy kisfiút a földön síni. Azonnal odarohantam hozzá, hogy megvigasztaljam.
- Nincs semmi baj. Fáj valahol? – guggoltam elé, de csak szipogva nézett fel rám, majd megrázta a fejét nemet jelezve.

„ Csak megijedt.”

- Megnézzük azt a nagy macit? – mosolyogtam rá, míg bólintott. Felvettem az ölembe és odavittem.
- Óóóó… Nézd milyen nagy medve. Simogasd meg a nóziját. – félénken nyúlt hozzá, de ahogy a keze megérintette már sokkal jobb volt a kedve. – Hány éves vagy? – Aprócska hurka ujjai ötöt mutattak. - Ahogy jobban megnézlek, kicsit hasonlítasz erre a nagy mackóra… Nem a tiéd? – fordultam Seung Hyub felé és belesúgtam a fülébe. A nagy medve láthatóan erősen tiltakozott, amin roppant jól szórakoztam. – Gyere, nézzük meg a csibét is jó? – gagyogtam neki, miközben elindultam a többiek felé.
Az előadás nagyon szórakoztató volt. Ott ültem a gyerekekkel az első sorban és énekeltük együtt a dalokat, miközben néztük az állatkákat. Még fiatal vagyok az anyasághoz és még soha nem gondoltam rá, hogy gyerekem legyen, főleg azért, mert nem lenne kivel családot alapítani, de majd egyszer nagyon szeretném megtapasztalni a családi örömöket. Mindennek eljön egyszer az ideje nem?