19. fejezet - A boldogság egyszerű.

Nem akartam elaludni, még az Ő karjaiban sem, de végül mindkettőnket beszippantott az álom. Boldog voltam, amiért a mellkasán aludhattam el, mégis nagyon szomorú, mert nem tudtam, hogy fogom elengedni őt, vagy, hogy mi lesz ezután. Reggel, mikor felébredtem, ugyanúgy a karjai között voltam. Szorosan hozzábújtam, hogy mindig emlékezzek erre a pillanatra. Felvettem a telefont és titokban készítettem rólunk egy reggeli képet. Ez volt az első közös képünk, ami mindig a tegnapi napra fog emlékeztetni. Mélyen aludt, nem volt szívem felkelteni, hisz még nagyon korán volt. Már eléggé hozzászoktam, hogy csak pár órát alszom naponta, most is kipattant a szemem. Kibújtam a karjai alól, mert el kellett válnunk egymástól, ha szerettem volna, ha nem. Leültem a laptopom elé és megvettem a repülőjegyem Párizsba, ez lesz az utolsó napom velük. Még a galéria megnyitó előtt elmegyek. Nem tudnék mosolyogni azon a napon. Annyi minden történt velem ez alatt a pár hónap alatt, s talán még soha nem éreztem ilyen elkeseredettnek magam, hogy mindent hátrahagyva vissza kell lépnem a magányba. Féltem és mai napig félek, de azt hiszem meg tanultam őszintén szeretni.
Anyu a konyhában már készítette a reggelit. Leültem az asztalhoz és csak bámultam magam elé.
- Anya… Holnap indulok Párizsba. – majdnem kiesett a kezéből a kés.
- Már holnap? – ült le velem szembe és szomorúan nézett rám.
- Ühm. – bólintottam. – Megvettem a repülőjegyet. Nem hiszem, hogy tovább tudnék maradni Seung Hyub közelében. Vigyázz magadra, míg távol leszek. Sűrűn foglak hívni. – fogtam meg remegő kezeit. Neki is ugyanolyan rossz lehet, mint nekem. Egyedül van, akárcsak én. Csak most jöttem rá, milyen szomorú érzés a magány. Sajnáltam, hogy itt kell hagynom.
- Te vigyázz magadra, abban az idegen országban. Biztos, hogy rendben lesz így?
- Igen. Nem mondom el a többieknek, kivéve Hoon-nak, mert szeretnék tőle egy szívességet kérni. Seung Hyub a szobámban alszik, ne lepődj meg. –álltam fel, hogy bemehessek a fiúkhoz és ki tudjam hívni Hoon-t.
- De Hae Ree! – lepődött meg.
- Anyu, ne gyere most ezzel. Ezen már túl vagyunk régen. – nem akartam firtatni a témát, csak halkan beosontam a többiekhez. Letérdepeltem Hoon mellé és a fülébe súgtam:
- Hoon… Kelj fel. Mondanom kell valamit. – kinyitotta a szemét és aranyosan rám hunyorított. Elmosolyogtam és intettem a fejemmel, hogy jöjjön utánam. Kimentem az udvarra és a tenger felé fordultam. A gondolataim csak is Seung Hyub körül forogtak. Tudtam jól, nagyon fájdalmas lesz az elválás és nem akartam, hogy visszatartson. Hoon megfogta a vállam, látta rajtam az aggódást, de egy szót sem szólt.
- Hoon, holnap elutazom és egy ideig nem jövök vissza. – meglepődve nézett rám. Azt hiszem, hogy most űztem ki az összes álmot a szeméből.
- Hyung tudja?
- Nem, és nem is akarom, hogy tudja. Tudod milyen…- néztem fel rá és elmosolyodtam, Ő meg csak bólogatott keserűen. – Ne legyél ilyen elkeseredett, találkozni fogunk még, bár nagyon fogtok hiányozni, de dolgozzatok keményen és törjetek magasra. Ne hagyd magára Seung Hyub-ot, ha el lenne keseredve állj mellé és bíztasd. Csak azt szeretném, ha boldogok lennétek. Legyél vidám és ugyanilyen aranyos, ha újra találkozunk. Ne felejts el jó?
- Soha! – rázta meg a fejét és ölelésre emelte a karját.
- Hiányozni fog az én vitaminom. – szipogtam az ölelésében.
- Te is hiányozni fogsz, de biztos vagy benne, hogy rendben lesz ez így? – váltunk szét.
- Azt gondolom, hogy mást nem igazán tehetek.
- De ha szeretitek egymást… - kezdte volna, de megráztam a fejem és abbahagyta.
- A szerelem csak egy dolog. Én és Ő nem élünk egy világban. Ezt a kulcsot…- nyitottam ki a tenyerem- add oda neki, ha már nem leszek az országban. Ez a lakásom kulcsa, ott fogok neki hagyni egy ajándékot és tudni fogja, mit miért tettem. Megteszed?
- Igen. – bólintott, majd mindketten csak a tenger felé fordultunk és némán néztük az új napot, amint kidugja sugarait a horizont alól.
Reggeli után összepakoltunk és indulásra készen voltunk. A többiek megvártak a kocsiban, míg elbúcsúztam anyutól. Csak sírt és annyira nehéz volt tőle elválnom. Máskor is így szokott lenni, de ez sokkal nehezebb volt a szokásosnál. Tudtuk, hogy egy olyan helyre megyek, ahol újra magányos leszek és Ő itt marad ugyanolyan magányosan. Gyorsan váltam el tőle, könnyes szemeimet töröltem, ahogy beszálltam a kocsiba, s egész úton nem szóltam egy szót sem. Megálltak a lakásom előtt, azzal a mondattal, hogy holnap találkozunk. Mielőtt kiszálltam, még hátranéztem. Ott ült hátul öt vigyorgó férfi, akik kis idő alatt, nagy nyomot hagytak bennem.
- Legyetek jók. Vigyázzatok magatokra. – mondtam feléjük utolsó mondataimat. A sírás fojtogatott, ahogy Hoon-ra néztem, hisz csak Ő tudta, hogy egy ideig nem látjuk egymást, majd Seung Hyub-ra, aki mosolygott rám, semmit sem sejtve. Nagyon meg fogom őt bántani ezzel a lépéssel, tudtam jól, de képtelen lettem volna a közelében maradni a tegnapi nap után. – Ah! – fordultam vissza. – Köszönök mindent menedzser. Maga igazán jó fej. Vigyázzon magára és maradjon egészséges! – mosolyogtam rá és kezemmel vadul integetve, arcomra vigyort erőltetve szálltam ki a kocsiból, majd becsuktam az ajtót. Nem vártam meg, míg elmennek, csak hátat fordítottam és a könnyeim lefolytak az arcomon. Végighallgattam, amíg felbőg a motor és elhajt. Sírásom hangos zokogásba váltott. Alig bírtam felmenni a lifttel a lakásomra. Egy utolsó rajzot készítettem a lehető legnagyobb lapra, ami volt. A reggeli képet rajzoltam le, hisz ez volt az a kép, ami maradt nekünk, ahol még szabadon szerethettem, bármilyen következmény nélkül. Ahogy kész lettem az összes róla készült rajzot elővettem és felragasztottam a falra őket, emléket állítva a szerelmemnek. Majd írni kezdtem:

„ Seung Hyub, amikor ezt a levelet olvasod, én már nem leszek itt, de nem tudtalak úgy itt hagyni, hogy ne mondtam volna el az érzéseimet. Annyi mindent szeretnék neked írni, de nem tudom hol kezdjem. Imádom, amikor láthatlak a színpadon, azt, ha zongorázol, ha énekelsz, vagy ha mosolyogsz. Azt hiszem, nincs semmi olyan, amit ne szeretnék benned. Amikor azt mondtad szeretsz én nem tudtam elmondani őszintén, mert féltem, de ha most a szobámban vagy, akkor, amit a falon látsz, az több, mint egy szerelmi vallomás. Köszönöm, hogy szerettél és, hogy megmutattad milyen az őszinte, tiszta szerelem, amit érezni lehet egy férfi iránt. Nekem te voltál az első, akit úgy szerethettem, hogy mindent feladtam volna érte. Szeretném, ha tudnád, hogy nem bántam meg semmit, mert amikor esik az eső, mindig rád gondolok.
Sajnálom, hogy így mentem el és nem tudtam a szemedbe mondani ezeket a szavakat. Kérlek, ne legyél szomorú, csak mosolyogj, és néha gondolj rám, ha esik az eső. Szeretlek. Hae Ree”


Sírva írtam le ezeket a szavakat, majd bepakoltam mindent a bőröndömbe, ami a legfontosabb volt.
Azt kívántam, hogy bárcsak ne félnék ennyire, és hogy bárcsak lenne számunkra remény, hogy együtt legyünk. Csak feküdtem az ágyamon a falat bámulva és túl hamar eljött a reggel. Elkészültem és magam után húzva a bőröndömet becsuktam mögöttem az ajtót, de még előtte megálltam és visszanéztem. Nem akartam menni, de nem tudtam, hogy mi mást tehetnék. Szomorúan zártam be az ajtót, majd elindultam a lifthez. Fogtam egy taxit és az ügynökségre mentem, hogy beszélhessek az igazgatóval. Mindent megértett, bár fel sem hoztam Seung Hyubot, csak annyit mondtam, hogy személyes okokból nem tudok megjelenni a megnyitón. Mindent megköszöntem és már kifelé sétáltam. A portán leadtam a belépőmet. Csak álltam az aulában és körbenéztem. Imádtam itt lenni. Olyan élményekkel gazdagodtam, ami nem mindenkinek adatik meg. Igazán szerencsésnek éreztem magam, hogy megismerhettem ezeket az embereket. Visszaültem a taxiba, ami kivitt a repülőtérre. Fél órám volt még a járat indulásáig, addig leültem egy székre. Azon járt az eszem, hogy Seung Hyub valószínű, hogy ezekben a percekben olvassa a levelemet és tudtam, hogy őrült hajszába indul az idővel, hogy ideérjen, mielőtt felszállna a gépem. Már szólították a járat utasait és én ott álltam a sorban a jegyemmel a kezemben. Odakint viharfelhők gyűltek és eleredt az eső. Gondolataimat megzavarta az előttem álló nő, aki a jegyemet kérte és már majdnem odaadtam neki, de tétováztam. A fülemben a debüt daluk csendült fel és a szívem óriásit dobbant, ahogy meghallottam a hangját.

„ Esik az eső… Én, most tényleg elmenekülök? Azt mondtam, hogy mindent feladnék érte, mégsem vagyok rá képes? Nem tudok érte harcolni? Szeretem, és nem akarok elmenni.”

Kirántottam a jegyem a légi utaskísérő kezéből és rohantam visszafelé.
- Elnézést… - tolakodtam ki a sorból és futottam ki az esőre. Egy taxit se tudtam fogni, csak ugráltam az út szélén a zenével a fülembe. A szívem zakatolt és csak rohantam hozzá. Ha nem lesz az egészből semmi, ha végül el kell válnunk, akkor is harcolni fogok érte. Ha megköveznek és lemondok az álmaimról, akkor is vele akarok lenni, még ha nem találkozunk, akkor sem menekülök el. Bőrig áztam, mire fogtam egy taxit, hogy haza tudjak menni. A lift nem jött, pedig folyamatosan nyomtam a hívó gombot. Mire felértem és kinyitottam az ajtót, a levél már nem volt az asztalon. Elkerültük egymást. Rohantam az ügynökségre, hátha ott lesz. A szakadó eső sem tudott visszatartani, nem volt esernyőm, ami megvédjen, de nem érdekelt. A portán idegesen hadonásztam a kezemmel.
- Kérem, adja vissza a belépőmet. – siettetem, mire a pult alá nyúlt és elővette a fényképemmel ellátott, kis bilétát. Lecsíptettem és rohantam fel a próbaterembe. Kivágtam az ajtót kifulladva.
- Sziasztok. Hol van Seung Hyub?
- Hae Ree! Nem mentél el? – pattant fel Hoon.
- Nem tudok, nem akarok. – hadartam el a fejemet rázva, nem volt időm beszélgetni, csak őt akartam látni. – Hol van?
- Oda adtam neki a kulcsot és elrohant.
- Mikor?
- Már több mint egy órája, de nem tudom biztosan.
- Én az előbb láttam az ablakból, ahogy befelé sétál. – nyögte ki Jae Hyun.
- Kösz. – fordultam ki az ajtón és rohantam lefelé a lépcsőn. Sehol nem találtam. Felnéztem a mennyezetre és eszembe jutott, hogy lehet a tetőn van. Rohantam fel és kivágtam az ajtót, de nem volt ott, így gyorsan vissza is mentem és már indultam volna lefelé, amikor megláttam, ahogy felfelé sétál a lépcsőn. Megálltam és néztem őt, aki bőrig ázott, ugyanúgy, mint én. Kifulladtam és csak kapkodtam a levegőt. Felnézett rám és megállt. Félrebillentettem a fejem és rá mosolyogtam. Lassan tettem meg azt a pár lépcsőfokot és megálltam előtte. Annyira összetörtnek tűnt és könnyes szemeit le sem vette rólam. Szavak nélkül néztük egymást, majd a homlokát a mellkasomnak támasztotta. Nem akarta, hogy lássam a megkönnyebbüléstől kicsorduló könnyeit. Átkaroltam a nyakát és puszit nyomtam a fejére.
- Hála Istennek…- súgta, majd felnézett rám.
- Nem tudtam elmenni. Szeretlek. – vettem két kezembe az arcát és megcsókoltam. – Nem érdekel, hogy mi fog történni, akkor is szeretlek és veled akarok maradni. Nem menekülök el, hanem harcolok érted. – felnézett a mennyezetre, hálát adva Istennek és felnevetett. Hallottam, ahogy megkönnyebbül, majd fellépett még két lépcsőfokot, magához húzott és átkarolta a derekam. Lenézett rám.
- Soha nem sírtam még nő miatt. – nevetett. – Nem foglak elengedni soha! – csókolt meg újra és újra és újra, majd elkapta a kezem és kirohantunk az esőre. Olyan boldogok voltunk abban a percben. Csak a pillanatnak éltünk, nevettünk és szabadan szerettük egymást.
- Amiért el akartál menni, azért még megkapod a büntetésed. – vigyorgott rám, miközben átölelte a derekam.
- Büntetés? – néztem fel rá, majd pillanatok alatt szenvedélyes csókban forrtunk össze. Azt hiszem a boldogság egyszerű, csak el kell engednünk a félelmeinket, amik az utunkba állnak és akkor szabadok lehetünk és bármit legyőzhetünk együtt, amíg egy úton sétálunk.