17. fejezet - Egy kis pihenő.

Tudtam, hogy eljön ez a nap, de túl hirtelen történt minden. Az egyik szemem sírt, a másik mosolygott. Elindultam a buszmegállóba és leültem. Lóbáltam a lábam a padon, de valahogy nem éreztem magam jól. Mintha semmi dolgom nem lenne hirtelen. A mozgalmas napoknak vége. De a jó oldala az egésznek, hogy rajzolhatok végre. Így, hogy a kezem napról napra jobban van, lassan, de biztosan be tudom fejezni a munkám és akkor újra ezt az ürességet fogom érezni. Egyszer minden jónak vége lesz, ahogy a rossz napok is csak addig tartanak, míg felhős az ég. De ma olyan szép napunk van. A fejem nyúzott volt, nem is néztem bele a tükörbe, de talán jobb is, mert így végigbuszozni a városon bűncselekménynek számított. Hazaértem és leszedtem a falról a Jong Hyun-ról készült rajzokat. Nem tudtam őket nézni, mert ha rá gondoltam, összeszorult a szívem.
- Hogy lehettem veled ilyen gonosz? Sajnálom. – zártam el a képeket egy dobozba és leültem az ágyamra. Furcsa volt a csend, csak a sóhajaimat lehetett hallani. Lezuhanyoztam, hogy kitisztuljon a fejem, de még a forró víz se segített rajtam. Csak engedtem a vizet és guggoltam a zuhany alatt. Ujjammal rajzoltam egy macit a párás tükörre és elmosolyodtam az emléken, mikor a jelmezekben léptek fel. Arra a kisfiúra gondoltam, aki úgy hasonlított rá. Fel kellett ébrednem. Egy mozdulattal letöröltem a rajzocskát és megláttam az arcom a tükörben. Már nem az az ember vagyok, aki pár hónappal ezelőtt. Én, aki mindig egyedül volt, most vágyom arra, hogy velük legyek. Én, aki azt mondta, hogy soha többé nem adja oda senkinek a szívét, rájöttem, hogy eddig nem adtam oda senkinek. Most az egészet más birtokolja. Úgy történt meg velem, hogy észre sem vettem. Lassan, megszoktam, hogy velem van, megszoktam, hogy nem vagyok egyedül, és ha bajban vagyok mellettem áll és megvéd.
- Hiányzol anya. – súgtam, a mosdókagylóra támaszkodva. Mindennél jobban vágytam arra, hogy az anyukám átöleljen, és azt mondja nekem, hogy minden rendbe fog jönni, hogy ez el fog múlni és újra fogok lélegezni.

Elfogadtam az igazgató tanácsát és kivettem egy kis időt magamnak. Le kellett csituljanak az érzéseim, ezért bepakoltam a táskámba és már a buszon ültem Ansan felé, ahol felnőttem. A házunk közel volt a tengerhez, olyan jó volt a friss levegő és, hogy végre hazajöhettem. Nagyon rég voltam itt. Anya épp káposztát savanyított, ahogy beértem. Szóhoz sem jutott, mikor meglátott.
- Hae Ree! – nyögte ki végül. Könny szökött a szemembe, odarohantam hozzá és megöleltem, olyan szorosan, ahogy csak tudtam. – Baj van Hae Ree? – kérdezte aggódva.
- Nincs anya, csak nagyon hiányoztál.
- Aigoo. Te is nekem kicsim. – simogatta meg a fejem. – Miért vagy ilyen vékony? Sokat fogytál. Ennyire nehéz a munka? – megráztam a fejem szipogva. – Gyere, mesélj, milyen az ügynökség?
- Nagyon jól érzem magam ott anya. Nem akarok eljönni onnan.
- Ennyire megszeretted? De mi történt a kezeddel? – nézett le betekert csuklómra.
- Leestem a lépcsőn. Kezelésre járok.
- Te lány! – ütötte meg a karom. – Miért nem szóltál?
- Nem akartam, hogy aggódj miattam.
- Aigoo! Az én drága gyermekem. – ölelt meg és még órákig beszélgettünk. Nem hoztam szóba Seung Hyubot vagy Jong Hyun-t. Kínos lett volna. Olyan jó volt már a főztjét enni, mégsem volt étvágyam. A napnyugta olyan szép a tengernél. Elindultam sétálni, hogy láthassam. A szellő, lágyan fújta a hajam, levettem a cipőmet és belementem a vízbe. A lábamnak csapódtak a hullámok. Magamba szívtam az otthon édes illatát és csak bámultam a naplementét.
- Apa! –kiabáltam a tengernek. –Jól vagy? Rég voltam erre, sajnálom. Többet kellene meglátogatnom. Ígérem, többet fogok jönni, de lehet egy ideig nem találkozunk megint, azt hiszem elmegyek külföldre. De visszajövök, és akkor büszke leszel rám. – szipogtam. – Addig is vigyázz anyára, úgy, ahogy mindig is tetted. – integettem a semmibe, mintha a messzeségbe ott lenne valahol és látna. Elindultam a parton és felmásztam a sziklákra. Onnan néztem tovább a lassan lenyugvó napot. Egy napnak megint vége. Holnap kezdődik egy új, lehetőségekkel és új érzelmekkel. Készítettem egy mosolygós képet magamról és elküldtem Hoon-nak. Nem is szóltam nekik, hogy elmegyek, bár nem hiszem, hogy keresnének. Ahogy elküldtem a képet, már meg is szólalt a telefonom. Videó hívás Hoon-tól. Felvettem és vadul kalimpáltam a telefonba.
- Hae Ree! – mosolygott és olyan volt, mint egy nagy adag vitamin, feltöltött energiával. – Merre vagy?
- Ansan-ban az anyukámnál. Olyan szép itt a naplemente, nézd. – fordultam háttal a tengernek, hogy lássa, amit én látok. – Ugye, milyen szép?
- Én is menni akarok. Ez tényleg nagyon szép.
- A többiek?
- Itt vagyunk. – ugrottak a képbe, míg én vadul vigyorogtam rájuk és visszafordultam, hogy lássam a napot. Pózoltak a kamerába és ugyanolyan bohócok voltak, mint mindig.
- Hae Ree. – szólt mögöttem anyu.
- Anya… - Odajött mellém és belenézett a kamerába. Integetett a fiúknak, ők pedig illedelmesen üdvözölték. – Ő az anyukám. Csak Ő van nekem. Ugye milyen kis csinos.
- Fenéket. – legyintett anyám.
- Tőle örökölted a szépséged. – mondta Hwi Seung.
- Oh, milyen kis aranyos az a fiú. – hajolt közelebb anya a telefonhoz. – Igazán jól néztek ki. Vigyázzatok az én Hae Ree-mre. Néha adjatok neki enni valamit, mert csont és bőr. Nem akar enni.
- Anyuuuu… - nyafogtam, de csak vigyorogtak ránk.
- Anyuka, melyikünk néz ki a legjobban? – kérdezte Jae Hyun. A fejemet ráztam, gondoltam, hogy hatni kell az egojukra. Anyu kikapta a kezemből a telefont én meg csak pislogtam.
- Nehéz döntés. Lássuk, szerintem Ő a legaranyosabb. – mutatott a telefonra és mutatta nekem, mert nem tudta megjegyezni a nevüket.
- Ah, Hwi Seung. Te vagy a legaranyosabb. – megőrültek a vonal másik oldalán.
- Ez a fiú nagyon komolynak tűnik, ez pedig egy bohócnak. – elnevettem magam.
- Anya, ugye tudod, hogy hallanak.
- Persze. – bólintott nagyot.
- Nos, anyu szerint bohóc vagy Jae Hyun. – nevettem velük. – A komoly fiú pedig Hoon. De anyu, egyébként Hoon, igazán menő és nagyon jó barátok vagyunk. Igaz? – néztem rá és csak helyeslően bólogatott.
- Szép a foga. – mondta anyám, mire nevető görcsöt kapott mindenki.
- Köszönöm. - mondta végül Hoon.
- A leghelyesebb… - mindenki pózolt és várták, hogy vajon kire fog rámutatni. – Ő az. Leszel a vejem?
- Ah… De anyu. – jöttem zavarba, miközben meglöktem imádott felmenőmet. Nem tudták kire mutatott és kellemetlen volt kimondanom.
- Az a fiú ott a szép fogú mellett. Te vagy a leghelyesebb.
- Hogy beletrafált… - jegyezte meg Hoon, és élesen néztek egymásra. Anyám meg rám értetlenül.
- Na, most már boldogok vagytok? Ja, Kwang Jin kimaradt. – nevettem, bánatos arcát látva.
- Ő is helyes. – jegyezte meg végül anyám, kielégítve mindenki kíváncsiságát.
- Mikor jössz vissza Noona? – érdeklődött Hwi Seung.
- Hmm. Nem tudom még. Kell egy kis pihenő, mert leszívtátok az életemet.
- Sajnáljuk. –mondták kórusba.
- Az az igazság, hogy szerettem veletek lenni. Hiányoztok.
- Ohhhh…- bőszültek fel mind az öten.
- Gyertek el Ansanba, főzök nektek finomat. Itt lehettek, a szomszédom csak a tenger. –kiabálta nekik anyám. Tudtam, hogy nem kellene őket felbiztatni, főleg nem étellel csábítani őket, de csak nevettem.
- Már indulok is. – állt volna fel Hwi Seung a kaja hallatán.
- Ebbe soha nem menne bele a menedzser, úgyhogy vissza is ülhetsz Hwi Seung. – Olyan édes fejet vágott, hogy megsajnáltam. – Majd megkérem a menedzsert, hogy egyszer jöjjünk el ide, míg ott vagyok a cégnél. Megígérem. – nyugtattam meg. – Menjetek aludni.
- Igenis menedzser. – integettek én meg örültem, hogy láthattam őket.
Anya csak vigyorgott rám, ahogy letettem a telefont.
- Látom jó helyen vagy.
- Azt hiszem. – bólogattam és elindultunk, de lemaradtam anyutól. Megálltam. –Anya? Azt hiszem, ha letelik a szerződésem, akkor elmegyek Párizsba.
- Úgy érzed, el kell menned? – csak bólogattam már sírva. Annyira hiányoztak és annyi érzés kavargott bennem. Odajött és megölelt. – Melyik fiú az? – tudta, hogy csak úgy nem jöttem volna haza, hogy nem szólok. –A leghelyesebb?
- Seung Hyub… Teljesen összetörte a szívem.
- Csak találkozzam vele, de valahol megéreztem, hogy Ő az, ezért mondta a komoly fiú, hogy beletrafáltam. – átkarolta a vállam és sétáltunk tovább. Kicsit megnyugodtam.
- Az én hibám. Nem egy világban élünk. Megrémít ez az érzés. Olyan, mintha irányítanának az érzéseim, mintha nem is én lennék, kifordultam önmagamból és nem tudom, hogy mit kellene tennem.
- Ilyen a szerelem, de egy nap el fogod dönteni, hogy valójában mit szeretnél, akkor majd elengeded a félelmed…
Tudtam, hogy igaza van, egy nap majd elengedem őt és akkor tényleg tovább tudok lépni.