16. fejezet - Érzelmek viharában.

Nem is tudtam, mi a fenét csinálok Jong Hyun karjaiban, miközben csak Ő járt a fejemben. Nem bírtam megtenni. Nem tehettem ezt vele.
- Jong Hyun…- kezdtem, még mindig az ölelésében, de kénytelen voltam eltolni magamtól. – Nem tehetem ezt veled. – néztem rá könnyes szemekkel. – Nem fogadhatom el a szíved, mert később meg foglak bántani. – Egy szót sem szólt, csak fogta a kezem. Tudtam, hogy hamis reményekkel biztattam és nagyon rosszul éreztem magam miatta. – Sajnálom Jong Hyun, de… - itt már nem bírtam tovább, a könnyeim utat törtek maguknak. Letörölte a könnyeimet szomorúan, s bár félhomály volt, de láttam könnyes szemeit, mégis mosolygott. – Nem tehetem ezt veled. Nem lennék képes soha többé aludni, tudván, hogy te nekem adod a szíved, de én már odaadtam másnak.
- Későn érkeztem Hae Ree. Nem hibáztatlak érte. Én csak nagyon szerettem volna, ha működik köztünk. Olyan különleges vagy, azért raboltad el a szívem. – csak a fejemet ráztam.
- Nem vagyok különleges.
- De az vagy. Szép, kedves, tehetséges és bár komolyan veszed az embereket, van egy aranyos, bohóc oldalad, amit meg szerettem volna ismerni mindennél jobban. Ezért vagy te különleges és ezért kedveltelek meg nagyon. Csak nem akartam tudomást venni a dolgokról, mert önzővé váltam. Mikor először megláttalak, már akkor tudtam, hogy más vagy, mint a többi lány, a közelemben elpirultál és soha nem vágtál fel a képességeiddel, mindig szerény és jókedvű maradtál, még akkor is, mikor harcoltál magad ellen, vagy mikor megsérült a kezed. Azt szeretném, ha boldog lennél és közel maradnál hozzám.
- Hogy tehetném ezt meg? – zokogtam a szavait hallva. – Nem akarok neked fájdalmat okozni.
- Ha eltűnnél, az nagyon fájna. – nem tudtam mást tenni, csak leguggoltam és zokogtam a karomba bújva. A szemébe se tudtam nézni.
- Annyira sajnálom. – leguggolt elém és megsimogatta a fejem. Felnéztem rá, de csak még jobban sírtam.
- Ugye barátok maradunk? – egy szót se tudtam mondani a zokogástól, így csak bólogattam, majd elmosolyodott és felállva nyújtotta a kezét. – Ne sírj. – emelte fel a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. Nem is tudtam, hogy miatta sírok ennyire, vagy az miatt az idióta miatt, aki széttépi a szívem. Azt hiszem mindkettő nagyon bántott. – Holnap találkozunk. Jó?
- Ühm. – mondtam már kissé nyugodtabban és végignéztem, ahogy elmegy. Kimentem a kocsihoz és az anyósülésre tettem a virágokat. Ha ránéztem, csak jobban sírtam.
- Francba! – ütöttem a kormányt, majd elindultam. Soha életemben nem voltam ilyen zaklatott. Csak sírtam és sírtam, azt sem tudtam, hova megyek, csak vezettem az éjszakába. Felhangosítottam a zenét és a gázra tapostam. A gitárszóló és a dob dübörgött a mellkasomban. Olyan nehéznek éreztem magam, mintha mázsákat cipeltem volna, a zene segített, hogy minden gondolatot kilökjön a fejemből. Nem tudtam tovább vezetni, le kellett állnom. A kormányra hajtottam a fejem és kapkodtam a levegőt, míg vége nem lett a dalnak. Láttam a telefonomon, hogy Hoon hív, de nem akartam felvenni. Már keresett egy párszor, de ilyen állapotban nem akartam vele beszélni. Végül felvettem, de egy szót se mondtam bele, csak hallgattam.
- Hae Ree? Itt vagy?
- Ühm. – zümmögtem a telefonba. – Mit szeretnél Hoon? – a hangom olyan gyenge volt, hogy alig lehetett hallani.
- Hát… - kezdte bátortalanul- Kérdezni akartam, hogy Seung Hyub veled van?
- Velem nincs, otthon kell lennie. Letettem őt is veletek.
- Nincs itthon. Eltűnt. Már egy ideje hívogatom, de azt hittem veled van. Nem veszi fel a telefonját és eléggé furcsálltam. Veszekedtetek?
- Egy kicsit. Ne aggódj, megkeresem. Maradjatok otthon. – nyomtam ki a telefont és indítottam. – Hová mehetett? Hogy fogom megtalálni? Tűt a kazalban. Leparkoltam valahová a házhoz közel és futva mentem tovább. A város ilyenkor sem csendesült el. Fiatalok és munkából érkező emberek töltötték be az utcákat. A legtöbb üzlet már húzta lefelé a rácsokat, épp zártak. Csak futottam, keresve őt, de sehol nem láttam. Visszaültem a kocsiba, hogy a kocsiból tudjam keresni. Megláttam egy kapucnis férfit. Lefékeztem és kiugrottam az autóból. Rohantam utána, megfogtam a vállát, de ahogy megfordult nem Ő volt az.
- Elnézést. – kértem sűrűn bocsánatot. – Azt hittem más valaki. Sajnálom. –hajoltam meg, majd tovább futottam. Egészen a folyó partig mentem, de már ki voltam fulladva, a térdeimen támaszkodtam és csak kapkodtam a levegőt, de tudtam, hogy tovább kell keresnem. Közben felhívtam Hoon-t, hogy nem ment-e haza, de semmi, még mindig nem találtuk sehol. Kétségbe voltam esve, így csak futottam tovább és tovább. Semmi haszna nem volt, hogy hívtam, nem válaszolt.
- Hol a fenében vagy te idióta? – néztem szét és már majdnem továbbmentem, mikor megláttam valakit a padon ülve egy pár doboz sör társaságában. Felismertem hosszú ujjairól, ahogy erősen markolták a dobozt. A fején kapucni volt és csak bámulta a földet a térdein könyökölve. Lerántottam a fejéről. Meglepődve nézett fel rám. Annyira ki voltam fulladva, hogy megszólalni sem bírtam.
- Hjaaaa! – ordítottam el végül magam, majd lerogytam a földre. Annyira megkönnyebbültem, hogy sírni tudtam volna. Az arcomba temettem a kezem, annyira mérges voltam, de nem volt erőm vitatkozni. Túl sokat ivott én meg túl sokat sírtam már ma. Csak ivott tovább, visszarakva a fejére a kapucnit.
- Elment az eszed? – suttogtam. – Miért nem veszed fel azt a kurva telefont? – ordítottam rá. – Halálra aggódjuk magunkat, te meg itt iszol? – ütöttem ki a kezéből a dobozt, de csak felvett egy újabbat és kinyitotta. – Elég lesz. – tettem rá a kezem. – Miért csinálod ezt? – pattantam talpra.
- Miért? – nevetése keserű volt és fanyar. – Miért? – nézett fel rám mérgesen, majd felállt.
- Nem értelek. – ráztam a fejem. – Megőrjítesz. – ütöttem meg a vállát. – Én ezt nem bírom tovább. – ütöttem meg újra és újra. Teljesen elvesztettem a fejem és zokogtam, de Ő csak állta, ahogy újra és újra megütöm. – Áhhhh…- sikítottam, mert már nem bírtam elviselni. Megfogta mindkét csuklóm, hogy hagyjam abba. – Minden a te hibád. – néztem a mellkasát sírva. – Nekem elegem van ebből. – rántottam ki a kezem. Egy szót sem szólt csak nézett rám és egyeletlen sóhaj szakadt fel a belőle. – Hazaviszlek. – szedtem össze a szemetet és elindultam, nem foglalkozva azzal, hogy követ-e vagy sem. Becsaptam a kocsi ajtót és vártam. Végül beszállt és elindultam. Egy szó nélkül tapostam a gázra és kikanyarodtam az útra. Nem akartam vele beszélni, nem akartam ránézni sem, csak mikor megálltunk a ház előtt. Mélyen aludt, olyan nyugodtnak tűnt az arca, hogy belefeledkeztem a látványba. Csak megtámasztottam a fejem a kormányon és néztem. Annyira szerettem volna megadni magam az érzésnek, de nem tudtam, hogy mi lenne velünk és ez teljesen megrémített, ahogy az is, amit iránta kezdtem el érezni. Szerettem volna, csak a magaménak tudni egy egész életen át. Együtt élni a fiatalságunkat, elhatározni magunkat egymás mellett egy egész életen keresztül, családdá válni és együtt megöregedni. Túl sokat kérek? Annyira szerettem volna, hogy csak egy hétköznapi ember legyen, de nem teljesülhet az álmom. Nem állhatok az útjába, nem mondhatom el neki, mennyire szeretném, hogy csak az enyém legyen. Önző voltam és telhetetlen, nagyon jól tudtam, hogy le kell mondjak ezekről az érzésekről, mert nem lenne semmi olyan, mint a képzeletemben. Ő híres, nekem még nevem sincs, nem én vagyok a legmegfelelőbb számára. Tudom jól, hogy mekkora visszhangja lenne a médiában, ha ez kiderülne. Nem akartam vele szembesülni. Ugyanez lett volna Jong Hyun-al is. Az élet igazán kegyetlen hozzám, ha a szerelemről van szó.
Nem volt szívem felébreszteni, csak közel hajoltam hozzá és nem tudtam parancsolni magamnak.
-  Szeretlek. –súgtam és épphogy összeért az ajkunk. Reménytelenül szerettem, már nem volt semmi kétségem felőle. Forró könnyek folytak le az arcomon.
Nagyon fájt kimondanom, de muszáj volt, még ha nem is hallotta, de legalább elmondhattam neki, anélkül, hogy bármi következménye lett volna. Mocorogni kezdett én pedig visszaültem a helyemre és megtöröltem az arcom. Felült és hunyorogva nézett ki az ablakon.
- Megjöttünk? – kapcsolta ki az övét és kinyitotta az ajtót. A szívem vadul dobogott, azt hittem, hogy én ébresztettem fel, de megkönnyebbültem, hogy nem. Kiszálltam én is, hogy bemenjek a fiúkhoz.
- Hyung! – rohant felénk Jae Hyun. – Hol voltál? Cherry-nél?
- Ott voltam. – mondta egyszerűen és bement a szobájába. Leültem a kanapéra és sóhajtva beletúrtam a hajamba. A fiúk kérdőn néztek rám.
- Én már az utcán szedtem fel. Fogalmam sincs, hogy előtte hol volt, de nem is érdekel, csak, hogy megtaláltam. Menjetek aludni, én már nem megyek haza, mert mindjárt jöhetek vissza értetek. Itt leszek kint, aludjatok jól. – küldtem őket a kezemmel a szobájukba. Mindenki elvonult és egyedül maradtam. Csak néztem a plafont, mikor Hoon csoszogott mellém. Takaró és párna volt a kezében. Az egész napban az Ő aranyosan mosolygó arca volt a legmegnyugtatóbb. Érezte, hogy valami történt, de nem akart rákérdezni én meg nem akartam boncolni a témát.
- Köszi. – álltam fel és vettem el a takarót. Leterítette a lepedőt a kanapéra és letette a párnát is. Én meg csak szorongattam a takarót.
- Nem akarsz a szobámban aludni? – csak néztem rá kérdőn. –Nem úgy értem. – tiltakozott, kézzel-lábbal. Elnevettem magam. Aranyos volt, ahogy elpirult.
- Tudom, hogy nem. – csíptem az arcába. – Jó nekem itt kint. Pihend ki magad. – intettem a fejemmel, hogy menjen fel a szobájába és aludjon. Elindult, de még utána szóltam.
- Hoon? –megállt és hátranézett. – Köszi a takarót. – Elmosolyodott és továbbment.
Semmit nem aludtam, hol a plafont, hol pedig Seung Hyub szobájának ajtaját bámultam.
- Biztos, hogy elment az eszem. Ha ez így folytatódik, képtelen leszek elmenni. – kuporodtam össze magzatpózba, s végül elnyomott az álom. Egész végig azt álmodtam, hogy rajongók dobálnak és elfutok előlük, a fiúk meg csak nevetnek rajtam, miközben halálra vagyok rémülve. Mikor felkeltem, fáradtabb voltam, mint mikor lefeküdtem.
- Jó reggelt. – köszönt rám Kwang Jin. – Nagyon vacakul nézel ki. – ültem kómásan a kanapén, s közben a fejemet fogtam.
- Úgy is érzem magam. Elfáradtam alvás közben.
- Azt, hogy csináltad? – nevetett egy pohár vízzel a kezében.
- Futottam egész éjszaka, először Seung Hyub miatt, majd még álmomban is futottam. Úgy látszik, hogy minden elől csak futok. – felém nyújtotta a poharat. – Köszi. – alig hogy átvettem nyitódott a bejárati ajtó és Lee menedzser lépett be rajta.
- Menedzser! –kiáltottam fel. - Visszajött? –bólintására, odaszaladtam hozzá és képes lettem volna megölelni. – Komolyan? Szabad vagyok?
- Nehéz volt?
- Kicsit. De jól elvoltunk a fiúkkal. Hozom a kulcsokat és már itt se vagyok. –rohantam vissza és felkaptam a kulcsokat az asztalról. Átadtam és már bújtam is a cipőimbe. A többiek már mind ott álltak a menedzser előtt. – Legyetek jók, visszaadom a pozíciót az illetékesnek. Imádtam veletek lenni, de majd találkozunk a munkában. – dobtam feléjük puszit és kiléptem az ajtón. Azt színleltem, hogy madarat lehet velem fogatni, de nem így volt. Miután becsuktam az ajtót, nekivetettem a hátam és szomorú voltam, amiért véget érnek a közös napjaink.