14. fejezet - Egy örök barátság kezdete.

Még mindig nehezen hittem el, hogy nem tudok rajzolni. Csak ültem a papír felett és bámultam a nagy fehérséget. Mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Nem találtam a helyem. Nem volt mivel elterelnem a gondolataimat. A kezelésemet megkezdték, muszáj volt elmennem a kórházba, mert Jong Hyun nem hagyott békén. Már nem hasogatott annyira, de kénytelen voltam minden nap fáslizni. Nem tudtam, így, hogy fogom befejezni a projektet, de mindenképp meg akartam csinálni. Mivel ma nem volt semmi program betervezve, meg akartam próbálkozni az alkotással, de féltem. Az idő is elromlott a kedvemmel együtt, csak bámultam ki az ablakon, amin esőcseppek folytak végig. Fülemben a kedvenc balladáim szóltak és valahogy nem éreztem magam jól a bőrömben. Valaki megkopogtatta a vállam.
- Ah, Hoon. – néztem hátra és kivettem a fülesem a fülemből. – Mi újság? –vállat rántott és bekönyökölt mellém az ablakba.
- Unatkozom. – mondta az állán támaszkodva.
- Látom neked is nagy kedved van a mai naphoz. Szórakoztassalak? – vigyorogtam rá.
- Az jó lenne. – mosolygott.
- Na, gyere, pörgessük fel a hangulatunkat. Egyébként hol vannak a többiek?
- Jae Hyun meglátogatta a nővérét, Kwang Jin épp dolgozik valamin, Hwi Seung egy duetten dolgozik, Seung Hyub meg Cherryvel van.
- Ah. – bólogattam a számba harapva.
- Bocsi, nem kellett volna mondanom. – vakarta meg a fülét. – Elfelejtettem, hogy… - nem fejezte be a mondatot, de aranyos volt, ahogy próbálkozott.
- Nem mondtál semmi rosszat. Elfogadtam. De ugye, megtartod a titkomat?
- Persze.
- Köszi. – karoltam át a vállát, de nem tudtam így tovább menni. – Hogy nőttél ilyen nagyra? Nem érlek fel.
- Te vagy picike. – nevetett.
- Nem is. – biggyesztettem le a számat.
- Gyere, mutatok valamit. – intett a fejével és bementünk a próbaterembe. Felvette a gitárt és keresztbe tette a lábát. Valamit matatott a beállítással, hangolt és elkezdett játszani a gitáron. Egy feldolgozás volt, de nagyon szépen játszott. Csak guggoltam előtte és ámulatba ejtett, ahogy a keze járt a hangszeren. Felkapott a dallam, mint szél egy tollpihét. Elrepített bárhová, ahová a képzeletem el tudott vinni. Becsukott szemmel hallgattam a végéig.
- Wow! Én is szeretnék így gitározni, de ebben baromi sok munka van. Taníts meg. – néztem rá boci szemekkel.
-Ahh... - kapta el a fejét nevetve. –Ne nézz így rám.
- Na! –folytattam.
- Meg fogok halni. – mondta közelebb hajolva. – Már így is mérges, amiért azt mondtad szeretsz.
- Ha így lenne, se tudna vele mit kezdeni. Ő meg Cherry-t szereti. Beszállsz ötödik keréknek? – nevettem. Olyan kis naiv fejet vágott, hogy rögtön javítanom kellett magamon. – Rossz poén volt, már így is nagy krémben vagyok, nem hogy még téged is belekeverjelek. Sajnálom. Már az is túl sok infó, amit tudsz. Nem kellett volna jártatni a számat akkor este.
- Nem igazán értem, hogy miért csináljátok ezt. – volt egy sejtésem, hogy tud valamit, amit én nem tudok és minden áron ki akartam belőle szedni.
- Te, tudsz valamit, amit én nem. Mit mondott neked?
- Semmit. – nevetett, de nem hittem el neki. – Hae Ree, a te titkodat is megtartom, így az övét is.
- Jogos…- bólogattam. –Hogy miért csináljuk ezt? Igazság szerint, mert én elmegyek, Ő meg itt marad. – meredtem magam elé.
- És?- kérdezte erősen fókuszálva az arcomra.
- És… Önző vagyok, nem hiszem, hogy el tudnám engedni. – vigyorogtam és zavarba jöttem, amiért vele beszélem meg ezt a dolgot. – Mindegy, már nem lényeges. Taníts nekem valamit. Kedvet kaptam ehhez. – mutattam a gitárra és átvettem tőle. Leültem mellé és csak úgy pengetni kezdtem. A hátam mögé lépett és próbálta az ujjaim a helyes akkordokra rakni.
- De pici ujjad van. – Felnéztem rá éles tekintettel.
- Nem ittam gyerekkoromban eleget és azért maradtam törpe. – szájához emelte az öklét, leplezve egy nagyobb hahotázást. Megköszörülte a torkát és megrázta a fejét vigyorogva. Egyre jobban el tudtam magam engedni a társaságukban, de mit is tehet az ember, ha huszonnégy órából húszat velük van? Pár akkordot tanított nekem és a pengetéseket is átvettük. Nagyon nem könnyű gitározni, az épp kezem jobban fájt, mint a sérült. Nem szokta a kutya a szántást alapon, csak ráztam a kezem, mert percenként begörcsölt.
- Ah, ez fáj. – szenvedtem.
- Meg fogja szokni a kezed, de most pihentessük. – kivette a gitárt az ölemből és leült a kanapéra. Követtem. Csak ültünk magunk elé meredve. Mígnem azt vettem észre, hogy hátrahajtott fejjel szundikál. Mind az öten annyira a szívemhez nőttek, mintha én is családtag lennék. Nem tudtam elképzelni, hogy elmegyek innen, pedig tudtam, hogy egyszer eljön az a nap és itt kell hagynom őket. Kezdtem úgy érezni, hogy Hoon olyan barát lett az életemben, aki jobban megért, mint bárki ezelőtt. Lehet fiú és lány között mély barátság? Hazudik az, aki azt mondja, hogy nem lehet. Hoon, aranyos volt, kedves és nagyon figyelmes és rendkívül tehetségesnek tartottam. Szinte már felnéztem rá.
- Ki fog lyukadni az arcom, ha tovább így bámulsz. – mondta ugyanabban a pózban, becsukott szemmel. Kissé hátrahőköltem, észre sem vettem, hogy elmélyedve a gondolataimba le se vettem a szemem róla. Beleharaptam a számba és elfordítottam a fejem. Na, jó, hiába barátság, azért zavarba tud hozni. Hallottam halk kuncogását. Mosolyogtam én is, majd hátradőltem.
- Éhes vagyok. – mondtam felé fordulva, mire kipattant a szeme. – Szökjünk meg és vegyünk valamit?
Heves bólogatására szinte futottunk a kocsiig. Bepattantam a volán elé, bekötöttem magam.
- Mit együnk?
- Wáááááááá – hangos ordítás töltötte be a kocsit, úgy megijedtem, hogy majdnem kiugrottam a zárt ajtón. Még Hoon is ijedten rezzent össze. Belenéztem a visszapillantó tükörbe, s Seung Hyub hangos hahotázását néztem.
- Hoon… - kezdtem halkan - Azt hiszem rántotta lesz két tojásból. – fordultam hátra szikrákat vető szemekkel. Hoon annyira nevetett, hogy könnyek szöktek a szemébe, ellenben Seung Hyub már nem nevetett. – Megölöm. – szűrtem ki a fogaim közül és kikapcsolva az övet hátra másztam.
- Nyugi! – védekezett, miközben Hoon nevetése nem szűnt meg.
- Tudod, kit ijesztgess. – léptem az egyik lábammal a két lába közé az ülésre. Ijedten nézett le. Belecsíptem az arcába és csak jajgatott. Megfogta a kezem és magához rántott. Egy pillanat alatt fordított az álláson. – Ne csináld ezt. – suttogtam, miközben próbáltam felállni.
- Erősebb vagyok tőled. – kényelmetlen volt a szituáció. Túl közel volt. Hoon már meg akart szökni, nyitotta az ajtót.
- Marad! – néztem rá hátra, s visszacsukta az ajtót. – Hoon is itt van, elengednél? – teljesítette a kérésemet és visszamásztam a helyemre. – Szállj ki. – utasítottam Seung Hyub-ot.
- Miért? Én is éhes vagyok.
- Hyung, ez most a mi randink. – mondta Hoon, amin még én is meglepődtem.
- Randi a fenéket. – pukkadt hátul.
- Miért? – néztem hátra. – Te is ott voltál nem? Nekünk nem lehet?
- Akkor is veletek megyek. – Hoon már nevetett én meg csak a fejemet ráztam. Mindenki tudta, hogy nincs semmilyen randiról szó, de mindketten szerettük szívatni a leadert. Ez volt a mi kis bosszúnk, amiért úgy megijesztett, hogy majdnem összecsináltam magam. Bekapcsoltam a zenét és Hoon-al elkezdtünk énekelni elől, míg hátul kissé fagyos volt a hangulat. Úgy pukkadt, mint egy gyerek, de mire odaértem az étteremhez, már valamennyire megenyhült.
- Várjatok meg, mindjárt jövök.
Három adag boxot rendeltem. A kiszolgálás, meglepően gyors volt. Vettem hozzá üdítőt és már mentem is vissza.
- Megvan. – húztam el a busz ajtaját és beraktam a Seung Hyub melletti ülésre. Csak nézett rám. Nem értettem ezt a nézést. – Mi van? – löktem felé a fejemet.
- Semmi. – fordult az ablak felé. Hoon-ra néztem, aki csak eltátogta, hogy „féltékeny”.
- Ugye most nem fogsz haragudni Hoon-ra? Kicsit jobban is leplezhetnéd a rohamaidat.
- Nincs rohamom.
- Azt látom. Nincs okod rá. Én se haragszom Cherry-re.
- Neked sincs okod.
- Ha te mondod… Majd rájössz. – húztam vissza az ajtót és megkerülve a járművet beszálltam. Kivettem a telefonom és pötyögni kezdtem. Nem akartam hangosan beszélni, így elküldtem egy üzenetet Hoon-nak.
„Sajnálom. Ne csináljunk ilyet többet, mert a végén baj lesz belőle miattam. Nem akarom, hogy rossz legyen neked, de köszönöm, amiért segíteni próbáltál, csak már késő.”
Elküldtem az üzenetet és rögtön meg is kapta. Szememmel jeleztem, hogy én írtam neki, de még ne olvassa el. Csak később nyitotta meg és elolvasás után megértően bólintott egyet.
Teljesen hülyének éreztem magam. Nem értettem, hogy mi baja van. Visszatér Cherry-től és utána meg féltékenységi jelenetet rendez? Ahhoz se lenne köze, ha az ország minden egyes pasijával randiznék, aki egy kicsit is tetszik. Én se tehetnék ellene, hogy Ő ugyanezt tegye a lányokkal. Visszaérve a többiek is megjelentek. Elfelejtettem nekik hozni, így felajánlottam az enyémet.
- Egyétek meg nyugodtan.
- Tényleg? – csillant fel a szemük és hozzá is láttak. Olyan élvezetesen falatoztak, hogy muszáj volt mosolyognom. Hoon, kettévett egy evőpálcikát és felém nyújtotta. Közelebb húzta hozzám a széket és középre tolta a dobozt.
- Együk meg ketten. – Elfogadtam, így mindenki tudott enni egy kicsit. Végignézve rajtuk, úgy éreztem, hogy igazán boldog vagyok. Már nem voltam egyedül. Keserűnek éreztem az utóízt, ha arra gondoltam, hogy ennek egyszer vége lesz. Csak tömtem magamba a kimbapot, hogy elnyomjam ezt a keserű érzést. Szipogva ettem tovább és próbáltam nem sírni.
- Ah, ez nagyon jó. – vigyorogtam Hoon-ra, aki felém nyújtott egy újabb falatot. Kicsit bizonytalanul, de elfogadtam. Seung Hyub a doboza felett pillantott rám, s eltűnt a mosoly az arcomról. Őt lesz a legnehezebb elengedni, de valahol vigasztalt a tudat, hogy sosem lesz egyedül, mert mindig itt lesznek egymásnak. Csak az én életem változik, az övé stabil. De ez így volt rendjén. Túl gyorsan ettem, hogy megállítsam kavargó gondolataimat. Később ez gyomorrontást eredményezett. Szenvedtem a próbateremben, míg a többiek egy feldolgozáson dolgoztak. Nem tudtam figyelni. Nagyon nem éreztem jól magam. Fejemet a két lábam közé dugtam, majd inkább kimentem a konyhába, hogy igyak egy keveset. Homlokomat az asztal lapjának támasztottam, hajam lazán előrebukott, csak pihenni akarta egy kicsit, de valaki benyitott. Felnéztem. Seung Hyub jött be az ajtón.
- Megszúrom az ujjad. – ült le mellém egy tűvel.
- Na nem! – tiltakoztam, de csak fogta a kezem. – Ne! Félek! – állítottam meg a kezét.
- Mitől? – nevetett.
- Inkább szenvedek, de ne szúrd meg.
- Egy pillanat az egész, nem fog fájni. Utána jobb lesz. Legközelebb meg egyél lassabban. – fogta az ujjamat és már közeledett a tűvel.
- Jajj Istenem… - csuktam be a szemem és vártam, mígnem éreztem a fájdalmat. – Auuu… - nyafogtam, s néztem, ahogy aprócska vérpötty bújik ki a tűszúrásnyi helyen. A szájához emelte a kezem és puszit adott rá. Elkaptam a kezem és nem néztem a szemébe.
- Köszi. – hebegtem.
- Nincs mit, akkor én visszamegyek. – állt fel és elindult kifelé, ott hagyva egyedül, vadul robogó szívemmel.
- Így sose foglak tudni elfelejteni… - suttogtam bámulva az ajtót, s az érzéseim egy pillanatra sem voltak képesek megállni…