13. fejezet - Nem kellene innom...

Három napja már, hogy leestem a lépcsőn. Nem voltam a kórházban, mert annyi a dolgom, hogy ki se látok belőle. Azért imádkoztam éjszakánként, hogy jöjjön vissza a menedzser, mert már nagyon nehezen bírtam. Főleg, mióta megcsókolt Seung Hyub, nem tudok parancsolni az érzelmeimnek. Éjszakánként fáj a karom és nem tudok aludni, ezért folyamatosan körülötte jár a gondolatom.
Ma végre letudtunk minden megjelenést, így este tudok kicsit Jong Hyun-al gyakorolni. Nem mondtam el neki, hogy nincs rendben a karom, erről csak Seung Hyub tud és az igazgató, de nem is akartam, hogy más megtudja.

Jong Hyun-al a teraszon kellett volna találkoznunk, így elindultam felfelé. Felérve megtorpantam a látványtól. A kedves Cherry állt lábujjhegyre Seung Hyub előtt, aki az arcát fogta és forró csókot lehelt az ajkaira. Gyorsan visszaléptem az ajtón.
- Nem semmi… - hebegtem magam elé. Nagyon csalódott voltam és mérges. Alig pár napja, hogy engem csókolt, most meg mással enyeleg. Teljesen lefagytam, de akkor és ott, megfogadtam, hogy minden érzést kiírtok magamból és nem foglalkozom a következményekkel. Soha nem éreztem magam ilyen csalódottnak és dühösnek. Tudom, nincs okom, hogy ezt érezzem, én löktem a karjaiba és én mondtam, hogy béküljenek ki, de nem voltam felkészülve egy ilyen látványra. A kilincset szorongattam és csak cikáztak a fejemben a gondolatok.
- Hae Ree? – lépett mögém Jong Hyun és én elengedtem a kilincset.
- Ah, szia. Most értem ide. Jókor jöttél.
- Menjünk ki. – nyitotta szélesre az ajtót. Nem mertem felnézni egy pillanatig, aztán eszembe jutott az elhatározásom és emelt fejjel sétáltam el a leader mellett, miközben Jong Hyun-ra mosolyogtam. Csak akkor láttam meg, hogy két kávé van a kezében, mikor az egyiket felém emelte.
- Köszönöm. – vettem át és rögtön bele is kortyoltam. – Láttam a turné felvételeket, annyira jók lettek. Legközelebb vigyél magaddal. Sose voltam még az országon kívül.
- Eljönnél?
- Ühm. – bólintottam, de periférikus látásomban láttam Seung Hyub-ot, hogy minket néz, olvasni nem tudtam az arcából és nem is akartam. Megfordultak és elhagyták a tetőt. Újra kaptam levegőt. Ha tudná, hogy konkrétan a barátnője lökött le a lépcsőn, akkor másképp gondolta volna, de mi értelme lett volna mindent elmondani neki? Csak azért, hogy nekem jobb legyen, rontsak bele az idillbe. Nem ilyen ember vagyok. Nem tudtam volna megtenni, így csak elfogadtam és végre én is igazán továbbléptem és felvetettem magamban a kérdést, hogy az előttem oly’ édesen mosolygó férfinak, adjak egy esélyt. Csak mosolyogtunk egymásra és néztük, ahogy a nap rózsaszínen a horizont alá bújik. Ilyen gyorsan le tudtam zárni az érzéseim vagy csak a csalódottság tett ilyenné? Nem tudtam, csak nehéznek éreztem a lelkem és felejteni akartam. Ma már nem akartam látni őt és megtettem mindent, hogy ne is fussak össze vele.
- Elég jól bánsz a fiúkkal. Ők is bírnak. – mondta, miközben az ölembe rakta a gitárt.
- Nagy gyerekek. Imádom őket, az az igazság. Hiányozni fognak.
- Mész valahová? – lepődött meg.
- Akartam, de nem biztos, hogy tudok menni. – bámultam a kezeim és fájt a szívem a gondolatra, hogy talán soha többé nem tudok rajzolni. Folyamatosan tompa fájdalmat éreztem a csuklómban és féltem, hogy visszafordíthatatlan lesz a folyamat. Minél hamarabb kezeltetnem kellett volna, de nem voltam abban a helyzetben, hogy ezt megtegyem. Ki kellett bírnom még azt a pár napot, míg Lee menedzser visszatér.
- Miért?
- Megsérült a kezem az eséskor és lehet, soha nem fogok újra rajzolni. - kikapta az ölemből a gitárt.
- Miért nem mondtad el? Ráérünk ezekkel a leckékkel. Nem szabad erőltetned a kezed.
- Nem akartam, hogy így aggódj, de muszáj volt elmondanom, mert nem hiszem, hogy tudok gitározni most. – néztem a szemébe. Lágyan megölelt, éreztem a teste melegét, a parfümje illatát. A fejem a vállgödrébe temettem és hagytam, hogy elragadjon a pillanat. Hosszan ölelt, megnyugtatott és soha nem érzett biztonságot nyújtottak a karjai. A szíve vadul kalapált a kezem alatt, légzése egyeletlen volt, ahogy a szemembe nézett, nem akartam, hogy kihasználja a gyengeségemet, miközben magam sem tudom, hogy mit érzek, de tudni akartam, ezért sodródtam az árral. Szenvedéllyel telve nézett le ajkaimra és óvatosan közeledett felém.

„Forduljak el, vagy hagyjam? Mit tegyek?”

Hirtelen elfordult és hallhatóan nagyon sóhajtott.
- Ne haragudj. Elragadtattam magam.
- Ah, semmi baj. - pattantam fel idegesen. – Jobb lesz, ha megyek. – futottam ki a folyosóra, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. A fiúk megléptek a busszal és megint nem szóltak.
- Fenébe! – csaptam a lábam a betonhoz. Ami sok, az sok alapon elindultam haza, de megálltam egy kifőzdében. Rendeltem egy adag tésztát és két üveg sojut mellé.
- Mi a fenét csinálok? Normális vagyok? Hogy kerültem ilyen kutyaszarba? – csaptam le a poharam az asztalra, majd töltöttem egy újat és még egyet és még egyet. Kiürült a két üveg.
- Halmoni, kérek még kettőt. – túrtam a hajamba, s már hozták is az újabb üvegeket. – Hah! Továbbléptünk? A francokat! – ittam tovább, addig, mígnem már gondolkodni sem tudtam. Azon kaptam magam, hogy telefonálok.
- Unnie, olyan furcsa a hangod. Megfáztál? Én teljesen ki vagyok, de egyem meg, amit főztem igaz? – szóhoz sem hagytam jutni. – Hogy választhatnék két férfi között? Az egyik szinte már pofátlan, a másik tetőtől talpig úriember, még virágot is hozott nekem. Egy gyönyörű rózsát. De a tüskék szúrnak Unnie. Olyan szégyenteljesnek érzem magam. Mintha én lennék a világ legnagyobb játékosa, aki csak szórakozik. Hogy kerültem ebbe? Csak fogjam a rózsámat, és még ha szúr is fogadjam el? Unnie… - tartottam szünetet. – Olyan csalódott vagyok. Én csak el akarok menekülni, de hová menjek?
- Hol vagy? - csücsörítve körbenéztem, de forgott a világ.
- Halmoni? Azt kérdezi a barátom, hogy hol vagyok? – nevettem keserűen és kiütött az alkohol egy kis időre. Annyit ittam, hogy azt se tudtam hol vagyok. Csak felejteni akartam. Azt hittem, ezzel majd mindent megoldok.
- Kisasszony? – cirógatta valaki a kezem, mire felkeltem az asztalról.
- Hah? – rántottam ki a kezem egy idegen kezei közül. – Mit akar?
- Sokat ivott, hazavigyem?
- Kopj le. – hessegettem el.
- Gyere. Ne kéresd magad. – fogta meg a fájós karom. Felszisszentem.
- Mondom, hogy kopj le. – s egy határozott rúgással ágyékon rúgtam. – Na! Hát nem értesz egy szóból, te gyökér. –ültem vissza a helyemre és meghúztam az üveget. Kiraktam a pénzt az asztalra és már indulni is akartam ki, de forgott velem a világ, ahogy felálltam. Csak néztem az előttem szenvedő idegent, aki a lábam után nyúlt, de mielőtt elérte volna, valaki a vállára kapott és kivitt onnan.
- Engedjen el. –kapálóztam miközben vadul kiabáltam. Megláttam Hoon-t. – Hoon, segíts! El akarnak vinni. – De csak a fejét fogta, miközben jobban az arcába húzta a sapkáját. – Segíts már!
- Hallgass már el. – tettek le.
- Ohh? – néztem fel rá, majd Hoon-ra. – Hogy kerültök ide?
- Szállj be. – nyitotta ki az busz ajtaját, de csak néztem befelé. – Gyorsabban. – lökött meg és besegített a kocsiba. Bekötötte az övem és beszállt a volán elé.
- Waaah! Seung Hyub, most nagyon mérges igaz? – néztem hátra Hoon-ra.
- Azt hiszem…
- Mindig felidegesítem. – nevettem el magam, miközben a fejem a fejtámlának támasztottam. – Én is mérges vagyok.
- Nem jobban, mint én. Téged valahonnan mindig ki kell menteni. Csak a baj van veled.
- Minek foglalkozol akkor velem? Csak ott kellett volna most is hagynod, meg akkor is mikor nálam aludtál. Semmi nem történt volna akkor és nem lenne ez az óriási szar, amibe belekeveredtem. – nevettem, bár nem volt vicces.
- Hyung, te nála aludtál?
- Upsz! – húztam el a számat. Seung Hyub meg a fejét fogta.
- Hallgass már el. – ripakodott rám.
- Minek? Már úgyis hallotta. De Hoon, tud titkot tartani. Igaz? – néztem hátra, Ő meg csak tátott szájjal bólogatott. – Azt hiszem hányni fogok. – öklendeztem, s gyorsan kiugrottam a kocsiból, mikor megállt, de akkorra már elmúlt. Visszapattantam a kocsiba és örültem magamnak, hogy nem hánytam előttük. Seung Hyub a fejét rázta én meg Hoon-ra vigyorogtam. – Pszt! Ez egy titok. – emeltem a számhoz az ujjam. – Hoon? – néztem rajta végig, ő meg dadogva kérdezett vissza.
- Mi-mi van?
- Így, hogy most kicsit ittam…
- Pff… Kicsit… - fújtatott a sofőr.
- Cöh, te csak vezess. – legyintettem és újra Hoon hevesen pislogó arcát néztem. – Szóval, így, hogy kicsit ittam, el tudom mondani, hogy igazán szeretlek téged.
Az autó megállt, Seung Hyub kiszállt és idegesen a kerékbe rúgott, miközben hangosan ordított. Szinte őrjöngött.
- Mi baja? – néztem hátra Hoon-ra.
- Öhm… Hae Ree, szerintem nem kellene beszélned, míg haza nem érünk. A végén még felrobban. – néztük együtt a folyamatosan tomboló fiút az autó mellett.
- Igazság szerint őt szeretem, de ez is egy titok. Psszt… - emeltem újra a számhoz a kezem és rákacsintottam. Seung Hyub beszállt, fújtatott, mint egy felbőszült bika. Inkább megfogadtam Hoon tanácsát és nem beszéltem, de ebből adódóan elaludtam.
A fejem zsongott, mikor felébredtem. Úgy ültem fel az ágyban, mint egy zombi.
- Hol vagyok? – dörzsöltem a szemem és szétnéztem. – Mi? – fogtam meg a fejem. – Akkor nem álmodtam? Te jó ég! Elmondtam Hoon-nak. Ahhh! – téptem a hajam. Valahogy ki kellett szöknöm innen. Minden eszembe jutott, amit mondtam. – Hogy a franc essen bele. Bezzeg erre nem hatott ki az alkohol. – Óvatosan kimásztam az ágyból és lopakodva toltam el az ajtót, ami előtt már várt Seung Hyub. Görnyedt testtartásból néztem az arcát, ami kicsit sem volt vidám. Beharaptam a szám és kiegyenesedtem. Bejött és berántotta maga után az ajtót.
- Ah, - kezdtem volna, de folyamatosan jött felém. – Seung Hyub, én… sajnálom. – ütöttem a számat büntetés képen, amiért eljárt. Gyors mozdulattal kikerültem és az ajtó felé hátráltam. Hívott vissza az ujjával, de csak a fejemet ráztam. Tegnap nagyon felidegesítettem, tartottam tőle, hogy mit fog mondani. – Nekem mennem kell. Beszélnem kell Hoon-al.
- Már elmagyaráztam neki mindent. Nem fogja elmondani a többieknek.
- Huh! – kaptam a szívemhez megkönnyebbülve.
- Ha még egyszer iszol, nem tudom, mit csinálok veled. Teljesen megőrülök tőled.
- Ne foglalkozz velem, csak menj vissza Cherry-hez én pedig visszamegyek Jong Hyun-hoz.
- Akkor ezek szerint elfogadod őt a tüskékkel együtt.
- Tüskék? – kérdeztem vissza értetlenül, mikor leesett, hogy miért mondja ezt. Megnéztem a telefonomat. Nem is Alit hívtam, hanem Seung Hyub-ot, majd Hoon-t és neki mondtam mindent.
- Ilyen cikit… Nem hiszem el.
- Az volt. – tette karba a kezét én meg kimentem a nappaliba szégyenembe. Az asztal teli volt italos üvegekkel, Hoon pedig elterülve feküdt a kanapén.
- Hii! –kiáltottam fel, mire Hoon felijedt. – Ezt mind megittátok? – emeltem fel az üvegeket.
- Azt hiszem. – mondta nemes egyszerűséggel. Lerogytam a földre és kiterültem, mint egy béka. Hisztiztem egy sort a padlón.
- Hogy a fene egye meg az egészet. – ordítottam. – Mikor lesz ennek vége?- Kinyitottam a szemem és mind az öten felettem álltak és tanácstalanul néztek le rám.
- Milyen aranyos. – vigyorgott Jae Hyun.
- Azt hiszem félreismertünk Noona.
- Az tuti. – bólogatott Hoon, mire én csak felemeltem a kezem, két ujjamat a szememre szegeztem, majd rá. Jelezve ezzel, hogy szemmel tartom. – Tegnap olyat rúgott, mint egy igazi harcos. – utánzott. – „Na! Nem értesz egy szóból, te gyökér.” – ismételte el a mondatomat, mire a többiek nevetésben törtek ki. A fejemet fogtam és próbáltam elsüllyedni, ha már a földön voltam. Kemény szívatásnak lettem alávetve, le se akartak szállni a témáról.
- Elég lesz jó? – ültem fel a földön.
- Gyere Noona. – húzott fel Jae Hyun. – Fasza a hajad. Elloptál egy gólyafészket? – nevetett, de ezen már én is csak elnevettem magam, miközben próbáltam életet verni a fejembe a tükörbe nézve.
- Kis szemtelen. – vigyorogtam rá, de Ő csak még jobban összekócolta a hajam. – Hja! – kócoltam én is össze az övét. – Elég lesz. Készüljetek. Mennünk kell…