12. fejezet - Talán már soha...

Az út a kórházig, egy örökkévalóságnak tűnt. Egyre jobban fájt a karom.
- Nagyon fáj? – nézett rám aggódó tekintettel.
- Ne aggódj, kibírom. Ha eddig nem aggódtál, most már ne tedd.
- Szerinted nem aggódtam?
- Azt hittem legalább felkanalazol a földről. De csak Cherry-t vigasztaltad. – mondtam nem kis gúnnyal a hangomban.
- Most féltékeny vagy? – szája sarkában ott bujkált a mosoly, ami egyre szélesebb lett.
- Ha most nem fájna a karom, megütnélek. Egyébként nem vagyok féltékeny, továbbléptünk nem?
- Ja, azt hiszem.
- Sajnálom, hogy beleköptem a levesedbe Cherryvel. Majd beszélek vele.
- Nem kell, majd én megoldom. – dörzsölte meg az orrát.
- Ha te mondod.
Az autó, ahogy rázott, egyre jobban hasított a kezem. Azért imádkoztam, hogy érjünk már oda, mert már hulltak a könnyeim. Látványosan szenvedtem, már nem tudtam leplezni. Kiabálni tudtam volna.
- Hae Ree! – állt meg egy kicsit a leállósávban, hogy megnézzen. Áthajolt rajtam, én elkaptam a pólóját kínomban. Csak nézett a szemembe, az arca közel volt az enyémhez, lenézett a számra.
- Ez nem az a helyzet, amikor ilyesmiken kellene gondolkodnod. – szűrtem ki a fogaim között.
- Ja, igaz, továbbléptünk. - ült vissza az ülésbe és folyamatosan azt az egy mondatot hajtogatta.
Nagyon aranyos volt, ahogy győzködte magát. Jókat mosolyogtam magamban. Néha olyan volt, mint egy nagy gyerek, néha meg mintha Ő lenne a legférfiasabb a világon. Ezt biztos azért láttam így, mert nem közömbös számomra.
Gyorsan leparkolt a kórház bejárata elé, ahová elméletileg nem lehetne állni.
- Kerüljük a feltűnést. Állj át egy szabad helyre.
- Nem hiszem el… - tekerte a kormányt engedelmeskedve. – Itt jó? – állt le egy szabad helyre.
- Tökéletes és most szedj ki innen.
- Azt mondtad kerüljük a feltűnést.
- Hogy szálljak ki? Repüljek? Nem tudom kinyitni az ajtót.
Idegesen bólogatott és kipattant a kocsiból. Beérve rögtön a pulthoz mentünk, elhadartam, hogy mi a bajom és már kísértek is a vizsgálóba. Kiugrott a vállam, amit rögtön helyre kellett rakni.
- Kisasszony, nagyon fog fájni, az is lehet, elájul, de megteszünk, minden tőlünk telhetőt.
Seung Hyub idegesen rágta a körmeit, míg én bólogattam az orvosra. Kapkodtam a levegőt és féltem.
- Fogom a kezed. – térdelt le mellém. Úgy szorítottam a kezét, hogy belefehéredtek az ujjaim.
- Mennyi az idő? Vissza kell menned.
- Ne is álmodj róla. Nem megyek el mellőled. Van még idő bőven, most ne ezzel foglalkozz.
- Készen áll? – kérdezte az orvos. Igazság szerint nem voltam felkészülve, de mit mondhattam volna. Féltem és sírni akartam. A karom nagyot roppanva állt helyre, nem ájultam el, de remegtem és zokogtam. Soha nem fájt ennyire semmi, de megkönnyebbültem.
- Megröntgenezzük, kérem, várna kint? Nem tart sokáig. – nézett Seung Hyubra orvosom.
- Ha megvan az eredmény bejöhetek? – bólintására, felállt és nehezen, de elhagyta a szobát. A fájdalom enyhült, de a sokk miatt még mindig remegtem. Megvizsgáltak, felkötötték a karom és ellátták a fejemen a sérülést is. Már csak az eredményre vártunk, de addig befektettek egy terembe. Folyamatosan az órát néztem, hogy mennyi idő van még a találkozóig.
- Nem fogok elkésni, ott leszek. – nyugtatott meg, s végszóra jött is az orvos a papírjaimmal.
- Nos, kisasszony, az eredmények azt mutatják, hogy sérült az ínszalag, a csuklójában és a vállában. Kezelésre fog szorulni, úgy talán helyre tudjuk hozni.
- De, doktor Úr, Ő egy művész. Hogy fog így rajzolni? – Kérdezte Seung Hyub, de én már tudtam a választ.
- Csak akkor tudok többet mondani, ha a kezelés jól megy. Addig sajnos korlátozza le az ilyen aprólékos munkát.
A hallottak még jobban lesokkoltak. A szememből néma könnyek bújtak elő.
- Köszönöm doktor. Hazamehetek?
- Ha, úgy gondolja, akkor igen, de pihentesse a karját. Talán még rajzolni is tud, de fájdalmas lesz, ha túlerőlteti.
- Rendben.
Magunkra hagyott, s én csak néztem a kezem. Talán soha nem tudom használni többet. Seung Hyub leült az ágyam szélére és megfogta a kezem. Könnyes szemmel néztem rá, annyira szerettem volna sírni, de folyamatosan, csak nyeltem vissza a könnyeim.
- Vigyél vissza kérlek. – kisegített az ágyból, rendeztem a számlát és már úton is voltunk vissza. Egy szót se szóltunk egymáshoz. Én nem akartam beszélni, Ő meg nem tudta, mivel vigasztalhatna meg. A többiek már vártak az aulában.
- Hogy vagy Noona? – támadott le Jae Hyun.
- Jól vagyok, minden rendben, visszarakták a vállam. Nekem beszélnem kell az igazgatóval, úgyhogy addig készüljetek el, mert hamarosan indulunk.
Bólintásukra, elindultam az igazgatói irodába. Kopogásom után, rögtön be is invitáltak.
- Jöjjön be kisasszony. – Félénken léptem be, tudtam, hogy nem kell magyaráznom semmit, mert már mindenről tud, de azt is tudtam, hogy a hallottak után beszélnem kell vele.
- Üljön le. Hogy van a karja? – helyet foglaltam, oda ahová mutatta.
- Azt mondták, hogy nem biztos, hogy fogok tudni a jövőben rajzolni, de befejezem a projektet. A portrék kész vannak és már csak pár lenne hátra, de azon leszek, hogy mielőbb végezzek.
- Rendben. Ne erőltesse túl magát. A kiállítás, akkor is meg lesz tartva, ha ennyi munkát állítunk ki. Ha jól tudom már több mint húsz képet készített. Nagyon is jól haladt. Pihenjen egy kicsit, miután Lee menedzser visszatér.
- Köszönöm Uram, és sajnálom. – álltam fel és meghajoltam. Távozásra indultam, de megállított.
- Kisasszony, ha a tervei nem valósulnak meg, akkor felajánlok önnek egy helyet itt, mint gyakornok és későbbi előadó. Gondolkozzon el rajta.
Talán sajnálatból tette ezt az ajánlatot, vagy, mert tudta, hogy nem élek a lehetőséggel. Nem tudtam, de megköszöntem és visszamentem a fiúkhoz. Láttam rajtuk, hogy aggódnak, ezért nagy vigyorral tértem vissza, hogy enyhítsek a feszültségen. A kezemet lógattam az oldalamon, nem akartam, hogy feleslegesen aggódjanak értem.
- Hae Ree! – rohant be Jong Hyun és megfogta a karom. – Hogy vagy? Hallottam, mi történt.
- Jól vagyok. – Megkönnyebbülés suhant át az arcán, majd megölelt.
- Annyira aggódtam. – Jól esett, hogy megölelt, azt hiszem erre vágytam most a legjobban, de tudtam, hogy nem helyes. Nem akartam, hogy neki is sebet okozzak.
- Sajnálom, hogy aggódnod kellett, de jól vagyok. Mennünk kell a találkozóra. – szakadtam el tőle.
- Ah, jó, akkor este találkozunk.
- Csinálok vacsorát, majd elküldöm a címem üzenetben. – mosolyogtam, majd a fiúk felé fordultam, akik csendben hallgattak, mint a jó gyerekek. – Mehetünk?
Természetesen én vezettem, ennyit még meg tudtam csinálni. Szerencsére a találkozó minden gond nélkül lezajlott és már visszafelé tartottunk.
- Noona? – hajolt előre Hwi Seung. Ha így kérdezi, akkor már semmi jó nem származik belőle, de piszkosul aranyos volt.
- Igen? – húztam el a szót mosolyogva, mert már tudtam, hogy kérésük van és harcba küldik a legfiatalabbat.
- Bulizunk estére?
- Buli?
- Arra gondoltunk, hogy a szálláson szórakoznánk egy kicsit így hatan.
- Nem is tudom.
- Naaaaa. – rázta meg magát egy kis cukisággal, vagy inkább túl sokkal. Ki lenne képes nemet mondani neki? Tudták, hogy kit kell ugrasztani, hogy meglágyuljon a szívem.
- Jól van, de nem mehet a holnapi nap rovására.
- Ez az! – ujjongott magában. Hazavittem őket, de a lelkükre kötöttem, hogy nélkülem nincs buli. Én is hazamentem, hogy felfrissüljek. Jong Hyun már úton volt felém, így gyorsan nekiláttam a vacsorának. Még mindig rotyogott, mikor csengetett. Kinyitottam az ajtót és ott állt egy szál virággal a kezében, sapkában, maszkban, teljes inkognitóban.
- Köszönöm. – vettem át a felém nyújtott virágot és beengedtem. – Hamarosan kész a vacsora, csak későn értem haza. Nagyon éhes vagy már? – tettem vázába a rózsámat.
- Nem, tudok várni. – mosolygott és felfedezőútra indult a lakásban. – Tényleg sok rajz van rólam. – nézett a falra. – Már van gitárod is? – mutatott a hangszerre.
- Ah… - eszembe jutott, az az esős nap, így inkább nem mentem bele részletekbe. – Az csak úgy itt maradt. Emlék egy baráttól.
-Ah, értem.
Megtálaltam és már kész is volt az étel. Leültünk enni.
- Nagyon finom, de túl sok ez kettőnknek. – kóstolta meg.
- Ah, igen, azért, mert viszek a fiúknak is, még vissza kell mennem vacsora után. Tudod, munka.
- Értem. – evett tovább, nekem pedig üzenetet jelzett a telefonom. Evés közben megnyitottam. „Vele vagy?”
Alig, hogy elolvastam, már jött a következő is. „ Ha nem válaszolsz, odamegyek a lakásodra.”
Hirtelen félrenyeltem, ahogy a végére értem a mondatnak.
- Jól vagy? – nyúlt át az asztalon Jong Hyun.
- Remekül. – köszörültem meg a torkom és felvettem az asztalról a telefont. – Ne haragudj, berohanok egy percre a fürdőbe, addig egyél kérlek.
Magamra csuktam az ajtót és pötyögni kezdtem. „ Igen, vele vagyok. Továbbléptünk nem? Majd megyek, addig maradj nyugton.”
Visszamentem Jong Hyun-hoz, tényleg csak egy fél percre hagytam ott, de sajnáltam. Leültem és ettem tovább, a telefonomat meg mélyen a zsebembe dugtam. Jól éreztem magam a társaságában, mindig felvidított és mindig felszabadultam, ha vele voltam. Annyira elszaladt az idő, hogy észre sem vettük.
- Azt hiszem, indulok. Köszönöm ezt a szép estét. - megfogta a kezem búcsúzóul és csókot nyomott rá, amitől azt hiszem a talpamig elpirultam.
- Zavarba hozol. – nevettem, miközben Ő csak lazán vállat rántott. Nem kértem meg, hogy várjon meg, nem lett volna jó, ha együtt távozunk az épületből, így csak kikísértem az ajtóig.
Bepakoltam az ételesbe a maradékot és már indultam is a fiúkhoz. Útközben megálltam venni pár dolgot és már rohantam is tovább. Beütöttem a kódot, az ajtó kinyílt és már bent is voltam.
- Azt hittem, sose érsz ide Noona. – nyafogott Hwi Seung.
- Még korán van, hisz csak most van nyolc óra. – néztem az órámra. - Plusz, mentségemre legyen, hogy megálltam a bevásárlóközpontban egy pár dologért és még főztem is nektek. – tettem le az asztalra a cuccokat.
- Nem nekünk főzted. – jelent meg egy üveg vízzel a kezében Seung Hyub.
- Nektek is. – vágtam felé bárgyú vigyort. – Mehet a buli?
- Noona, karaokezzunk, de előtte igyunk.
- Készítettem ki társasjátékot is. - újságolta Hoon, miközben egy kis koktélt készített mindenkinek. Koccintottunk és egy húzásra megittuk. Újabb kör után indult az éneklés. Duettet énekeltünk Hwi Seung-al, de annyira jó hangja volt, hogy nem mertem elengedni magam csak a negyedik kör után. A pörgés után leültünk és Jengát játszottunk. Még a nyelvem is kinyújtottam, annyira ki akartam venni a kockát.
- De miért kell ehhez kinyújtani a nyelved?
- Koncentrálok. – néztem Seung Hyub röhögő fejére.
- Ja, akkor már értem. – nevetett tovább és belekortyolt az italába, de sajnos összedőlt az építmény. Bánatosan vágtam magam törökülésbe.
- Semmi baj Noona, gyere, énekeljünk. – húzott fel a földről Hwi Seung. Olyan kis vidám volt, hogy nem lehetett neki nemet mondani. Teli volt energiával. Nem akartam kedvét szegni, így a kérését is teljesítettem, miszerint énekeljek egyedül. Kicsit bátortalanul, de énekelni kezdtem és a közepén becsatlakozott Ő is. Olyan volt, mint egy kis plüss maci, az ember legszívesebben megcsipkedte volna az arcát.
- WoW! – emeltem fel mindkét hüvelykujjam. - Már értem a rajongóidat. Fantasztikus vagy.
- Te is az vagy Noona, nem akarsz énekléssel foglalkozni?
- Nem vagyok én már öreg gyakornoknak? – ültünk le a többiek mellé.
- Dehogy is.
- Most én jövök. – nyomott a kezembe egy újabb italt Kwang Jin. – Kikérdezem a titkaidat.
- Csak akkor mondom el, ha te is elmondod a tied. – húzogattam a szemöldökömet.
- Wow. – nevetett zavartan.
– Mire vagy kíváncsi? Gondolom, egy konkrét kérdésed lenne, azért mondtad ezt.
- Hmm… Arra vagyok kíváncsi, vagyis vagyunk, hogy Jong Hyun Hyungnim a barátod?
- Na, látod, ez tényleg egy titok. – nevettem. – Sose fogom elárulni. – öltöttem ki rá a nyelvem.
- Azért megpróbáltam. – biggyesztette le a száját.
Megittam az italomat és az órámra néztem.
- Azt hiszem, ideje aludnotok. Menjetek, én elpakolok. – álltam fel és elkezdtem összeszedni az üres üvegeket.
- Segítsek? – kérdezte Hoon.
- Menj csak pihenni. – küldtem a szobájába.
Mikor mindenki elvonult a saját rezidenciájába, elpakoltam, elmosogattam és összeszedtem a szemetet. Nem szerettem volna, ha így marad a szállásuk. A zsákkal a kezemben készültem elhagyni a terepet, mikor Seung Hyub berántott a szobája ajtaján.
- Mi… Mi… Mi a baj? – dadogtam, miközben az ajtónak szorított.
- Feléleszted bennem a versenyszellemet.
Nem tudtam pontosan, hogy miért mondja ezt nekem, de volt egy sejtésem, hogy Jong Hyun-ra gondolt.
- Mivel különlegesebb Ő, mint én? Vele majd jobban fogsz tudni találkozni, ha elmész a cégtől? Vagy csak ez volt a kifogásod, mert utálsz?
- Nem utállak. – pislogtam rá sűrűn. Egyre jobban közeledett felém. – Azt utálom, mikor ezt csinálod. – fordítottam el a fejem.
- Biztos, hogy utálod? Ide hallom a szívverésed. – meglepődtem és kénytelen voltam felnézni rá. Egy pillanat alatt az ajkamra tapadt, hosszan, forrón és hevesen. Kiesett a kezemből a zsák, lágy puffanást hagyva a padlón. Az eszem ellenkezett volna, de a szívem nem tudott. A mai nap után nem. Hiába próbáltam eltolni magamtól, Ő annál jobban csak húzott magához. Nem akartam, hogy vége legyen.
- Tudod, milyen régóta vágyom erre? – súgta, majd újra megcsókolt, még hosszabban és lágyabban. Mielőtt teljesen elvette volna az eszemet, elszakadtam tőle.
- Ez volt az utolsó… ugye tudod?
- Tudom. – hajtotta fejét a vállamra keserűen. – Továbbléptünk…