11. fejezet- Miért nem tudlak elengedni?

Elkészült az én Seung Hyub rajzom is.

Az új album, már teljesen készen állt, bár annyi dolgom volt, hogy nem hallottam az összes dalt. A videó klip feldolgozás alatt, és mi alig alszunk valamit, ha alszunk, azt is a próbateremben. Ruhapróbák, mozgás és hangpróbák. Teljes káosz.
- Itt a vacsora. – léptem be az ajtón nagy táskákkal. Már nagyon éhesek voltak, én nem tudtam enni, csak aludni akartam egy keveset. Míg ők esznek, viszonylag csend van idebent, így gyorsan kihasználtam az alkalmat és ledőltem a kanapéra. Nem kellett két perc sem és horkoltam, mint egy medve, persze úgy körülbelül öt percig, mert valaki leült mellém és felijedem.
- Jong Hyun! – lepődtem meg.
- Szia. – mosolya most is olyan felfrissítő volt, mint mindig.
- Véget ért a turné? Nem írtad, hogy jössz haza.
- Meg akartalak lepni.
Nagyon aranyos volt és szinte minden nap írt, mióta távol volt. Szinte úgy viselkedett velem, mintha a bátyám lenne.
- Mikor kezdjük a gitár leckéket?
Történt ugyanis, hogy időközben kedvem támadt megtanulni gitározni és megkértem rá, az egyik esti beszélgetésünk alkalmával, hogy legyen a tanárom. Mindig is szerettem volna megtanulni és remek alkalomnak tartottam az ittlétemet ehhez.
- Kissé elfoglalt vagyok, de bármikor szakítok rá időt, ha már te is ezt teszed.
- Most? – mosolya a füléig ért.
- Ne vigyorogj így… - toltam meg a vállát - Képtelen vagyok nemet mondani, ha így nézel, pedig nagyon fáradt vagyok és a fiúk is még próbálnak. Itt kellene maradnom.
- Akkor, ha végeztek, hívj fel. – integetett és elhagyta a termet. Csak mosolyogva tartottam magasba a kezem, s néztem, ahogy eltűnik az ajtó mögött. Befejezték az evést és már készültek az újabb próbához. Hoon a gitárját pengette, nagyon szép volt.
- Ezt még nem is hallottam. Ez is az albumról van?
- Ez az I’m Okay! - többiekre néztem kérve őket, hogy hagy halljam az egész dalt.
Gyönyörűen kezdődött, de ahogy Seung Hyub elkezdett énekelni, a szívem is belesajdult. A szemembe nézett és nekem énekelt, de ha nem nézett volna rám, akkor is tudtam volna a szövegből, hogy nekem szól. Könnyek szöktek a szemembe, nem voltunk jól, tudtam, hogy igaz, hogy hátat fordítunk egymásnak és hazugságokat mondunk, amik kínoznak bennünket, hogyha neki adnám a szívem, ez az eső is elállna, nem úgy, mint most a könnyeim. Lesütöttem a fejem, a hajam előre bukott, eltakarva így az arcomat. Nem sírhattam előttük, mert nem tudtam volna megmagyarázni. A dal végére összeszedtem magam, inkább a többiekre koncentráltam, mint a leaderre. Tapsoltam, de muszáj volt kiszabadulnom onnan.
- Nagyon jók vagytok, csak így tovább. Kimegyek egy kicsit a levegőre, addig próbáljatok nyugodtan.
A tetőre mentem, ahová szoktam, megint összezavart. Teljes erőmből tiltakoztam az érzéseim ellen, de olyan erősen húzott magához, akár egy mágnes. Legszívesebben megadtam volna magam, de tudtam, hogy nem tehetem. Amint lehet, el kell innen mennem, különben soha nem szabadulok meg ezektől az érzésektől és csak sebet okozunk egymásnak, még ettől is nagyobbakat. Már kevesebb, mint négy hónapom maradt itt, ha hamarabb befejezem a munkát, hamarabb el tudok menni innen.
Fáradt voltam és úgy döntöttem bemegyek kicsit a műterembe, a jelmezeken tudok aludni egy kicsit, de csak nem hagyott a gondolat nyugodni.
- Hogy mondhatnám el neki, hogy mit érezek? Nem tehetem. –döntöttem a fejem a csibe pihe puha tollazatára. – Hisz megkaphat bárkit, akit szeretne. Csak egy lennék a sok közül, de nekem Ő lenne az egyetlen. Ha elmegyek, könnyen elfelejt majd és lesz egy újabb Cherry, aki megvigasztalja. – még a gondolata is fájdalmas volt. Azt kívántam bárcsak ne lennék ennyire összezavarodva és ne félnék ennyire. Az egyik jelmez megmozdult.
- Jesszus! – pattantam volna fel, de a derekamat ölelték a karok.

„Itt volt bent végig? ”

- Mit keresel itt? –elengedte a derekam, így megfordultam és levettem a jelmez fej részét, hogy lássam. Nem válaszolt, csak az arcomat fürkészte, tudtam mire gondol, de nem tehette meg, elhúzódtam tőle.
- Meg fogok őrülni. – dőlt a falnak és alig hallhatóan suttogta a szavakat. – Mit csináljak most? – nem válaszoltam semmit, csak ültem a térdeimet szorosan a mellkasomhoz húztam és szinte már sebet vájtam a körmömmel a vállamba. – Én ezt nem bírom tovább csinálni Hae Ree. – mondta lágyan, azzal a mély lejtéssel a hangjában. Felkaptam a fejem, a szívem megremegett. – Nem tudok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna köztünk. Hát nem érted?
- Te nem érted… - súgtam- Ha neked adom a szívem, akkor minden rendben lesz? – megráztam a fejem - Nem lesz rendben Seung Hyub. Mi nem egy világban élünk. Nekem fáj a legjobban, de én már négy hónapig se leszek itt. Akkor mi lesz? Majd küldesz egy képet lefekvés előtt és ennyivel érjem be? Vagy majd látlak a képernyőn? Nem hiszem, hogy ez ennyire egyszerű. Neked ez rendben lenne?
- Találunk rá megoldást. – fogta meg a kezem. – Csak ne lökj el.
- Erre nincs megoldás. – ráztam a fejem folyamatosan. - Az lesz a legjobb, ha el se kezdjük.
- Francba. – vágott ököllel a falba.
- Normális vagy? – fogtam meg a kezét, hogy lássam, megsérült-e valahol, de kirántotta.
- Azt akarod, hogy továbblépjünk? – kicsit bizonytalanul, de bólintottam. Az arcán szomorúság, méreg, sértettség és megannyi érzés suhant át. – Jó, akkor én most továbblépek. –állt fel, kibújt a jelmezből és elindult a kijárat felé.
- Könnyebb lesz, ha már nem leszek itt. Azt szeretném, ha barátok maradhatnánk. Lehetséges ez? Még egy kicsit muszáj itt maradnom és kénytelen vagy velem együtt dolgozni, de hamarosan Párizsba megyek, és nem jövök vissza.
- Jó utat.
Semmi mást nem mondott, nem nézett hátra, csak továbblépett, nekem sem volt más választásom, de nagyon fájt, hogy így kellett lezárnunk az érzéseinket. Csak álltam ott pár percig és a szívem egy pillanatra, mintha megszűnt volna dobogni. Utolsó szavai vízhangoztak a fejemben. Nem bírtam tovább, ahhoz, hogy lezárjak mindent és tiszta lappal tudjunk kezdeni, utat engedtem a könnyeimnek és csak zokogtam hosszú percekig egyedül a sötétben, míg el nem aludtam. Reggel volt már mikor felébredtem, a telefonom csörgésére.
- Igen? – szóltam bele úgy, hogy meg se néztem, hogy ki hívott.
- Jó reggelt, felébresztettelek? Vártam, hogy hívj.
- Ah, ne haragudj Jong Hyun, elaludtam. Kicsit mozgalmasak a napjaink.
- Semmi baj, első kézből tudom milyen ez. Találkozunk ma?
- Ma lesz egy fantalálkozó, de utána lesz egy kis szabadidőm.
- Akkor később találkozunk.
- Ühm. – nyomtam le álmosan és elindultam a konyhába egy bögre kávéért. A folyosón már sürögtek az emberek, elindultam a próbaterembe.
- Ébresztő, még haza is kell mennetek. – rontottam be a terembe, de nem voltak bent. – Hova lettek? – néztem körbe, majd a telefonomért nyúltam és úgy döntöttem Hoon-t hívom a leader helyett.
- Hoon, hol vagytok?- szegeztem neki, a kérdést, mikor felvette. Nemes egyszerűséggel közölte, hogy a szálláson voltak, hamarosan visszaérnek, kilopták a zsebemből a kulcsot és megléptek a busszal. Nem volt kedvem veszekedni, mert én voltam az, aki elaludt és nem vitte őket haza. Sóhajtottam egy nagyot.
- Ezt még megbeszéljük. Vigyázzatok az úton. –tettem le és úgy döntöttem, hogy felmegyek a teraszra. Az utolsó pár lépcsőfoknál, megállt előttem Cherry.
- Jó reggelt. – mentem volna el mellette, de elkapta a karom. Csak néztem a kezét, majd kérdőn az arcát. – Segíthetek?
- Unnie, tudod, hogy miért állítottalak meg. – kicsit sem volt barátságos, úgyhogy sejtettem az okot, de hogy mennyit tud az egészről, arról fogalmam sem volt. Tagadtam mindent.
- Miért kellene tudnom? Elengednéd a karom? – Nem engedte el, így kirángattam. – Ha beszélgetni akarsz, akkor kicsit barátságosabban is tehetnéd.
- Miért lennék én veled barátságos? Hallottam mindent tegnap este.
A vér is megfagyott bennem egy pillanatra. Kis mennyiségű szitok áradat suhant át az elmémen.
- Rosszul hallottad. – indultam volna el felfelé, de visszarántott, olyan szerencsétlenül, hogy a lábam lecsúszott a lépcsőfokról, az egyensúlyomat elvesztve zuhantam le a lépcsőn. A kávés bögrém óriási csattanással ért földet és sikoly töltötte be a teret. Pár másodpercre elvesztettem az eszméletem, s mikor magamhoz tértem már ott guggolt felettem sírva.
- Unnie, én nem akartam, sajnálom, nem tehetek róla. Kelj fel. Valaki segítsen! – ordított. A kezem rettenetesen fájt. Homályosan láttam, próbáltam felkelni, de nem tudtam a kezemre támaszkodni.
- Oppa! Én nem löktem le. – sírt, miközben valaki mellém térdelt. Kezdett kitisztulni a kép, Kwang Jin volt az és a többiek.
- Hívjatok mentőt.
- Nem kell. Jól vagyok. – támaszkodtam a bal kezemre és felültem. A fejem nagyon hasogatott és nem tudtam mozdítani az egyik kezem. Hwi Seung és Hoon is segített felállni. Cherry csak Seung Hyub karjába kapaszkodva sírt.
- Noona, felszakadt a fejed. – nézett az arcomba Jae Hyun.
- Tényleg? – nyúltam oda, ahol fájt – Van egy sebtapaszod? – vigyorogtam rá.
- Huu de megijedtem, azt hittem nagy a baj.
- Az is. – szólalt meg Seung Hyub. – Nem hiszem, hogy most viccelődnöd kellene. A fejed felszakadt és szemmel láthatólag eltört a karod. –durván lefejtette magáról Cherry karjait és elindult felém. Felkapott az ölébe. – Beviszem a korházba.
- Tegyél le. Mennünk kell a találkozóra.
- Vissza fogok érni.
- Tegyél le, Cherry figyel. – néztem vissza, s láttam, ahogy ott áll immár egyedül, mert már a többiek is ott voltak mellettünk.
- Ő lökött le? – kérdezte előre nézve.
- Tudok menni, tegyél le. – kapálóztam, mígnem lerakott. – Azt hiszem, hogy beszélned kellene vele. Szerintem valamit félreértett.
- Ezért lelökött a lépcsőn? – ordította, de akkor már Ali-hez is eljutott a zuhanásom híre.
- Mi történt? – szaladt oda.
- Megbotlottam és leestem, de jól vagyok. – fogtam bal kezemmel a jobb karom. Tudtam, hogy Seung Hyub-nak igaza van, be kell mennem a kórházba, de nem akartam, hogy ők is jöjjenek.
- Beviszlek, gyere. – Besegített a buszba és bekötötte az övem, épphogy rámzárta az ajtót, Seung Hyub pattant a volán elé és indított.
- Mit csinálsz? Szállj ki.
- Azt hiszed, hogy itt fogok ülni, miközben semmit nem tudok rólad? Nem tudsz rávenni, hogy megálljak. – A fejemet a fejtámlának támasztottam, tudtam, hogy ha a fejébe vesz valamit, akkor úgyse tudom lebeszélni. Erőm sem volt vitatkozni, csak a karomat szorítottam és vártam, hogy beérjünk.