3. fejezet- Hogy történhetett ez?

Az eső még mindig szakadt odakint, mintha soha el sem akarna állni. Kicsit elszundítottam az autóban, s már csak arra ébredtem, mikor megállt az autó. Seung Hyub is aludt, de Ő nem ébredt fel a fékezésre. Csak néztem egy pillanatig.
„ Biztos hozzászokott már.”
- Máris hozom a ruhákat Lee menedzser. Kérem, várjon meg. Húztam el az ajtót és rohantam ki az esőben, egyenesen a liftig. Megnyomtam a gombot és vártam. A hajam ezalatt a pár pillanat alatt is átnedvesedett. Kicsit fázva toporzékoltam. Meg állt mellettem valaki.
- Segítek. – húzta le a maszkját Seung Hyub. Sapkájának siltjéről pár esőcsepp cseppent le. A mosolyom, félénk volt, de valahol örültem neki, hogy utánam jött. Kinyílt a lift. Egy szó nélkül sétáltunk be. Megnyomtam a tízes gombot, ugyanis a tízedik emeleten lakom, egy nagyon pici kis lakásban.
- Egyedül is le tudtam volna vinni, de köszi, hogy segítesz.
- Semmiség. – bólogatott a lift oldalának támaszkodva. – Nehogy félreértsd, nincsenek hátsó szándékaim.
- Ah… - hozott zavarba. - Nem gondoltam ilyesmire.
- Elpirultál. – nevetett én meg az arcomhoz kapva szegtem le a fejem.
- Jó hogy… - motyogtam. A lift túl lassan haladt, nagyon lassan. Míg vártam, hogy felérjen, előhalásztam a hátsó zsebemből a kulcsaim, s már fel is értünk.
- Kint megvárlak. – dőlt az ajtó mellé a falnak. Bólintottam, de még visszaléptem, hogy felhúzzam a maszkot.
- Biztos, ami biztos. – ütögettem meg a vállát, mint a régi jó cimborák. Nyitva hagytam az ajtót és kibújtam vizes cipőimből. Gyorsan berohantam a táskákért és már rohantam is vissza a cipőmbe ugorva. A telefoncsörgésre lettem figyelmes. Már majdnem visszazártam az ajtót, de hallottam, ahogy Lee menedzser ordít a vonal túlsó végén.
- Mondtam, hogy ne menj. Mi nem volt világos? Hogy fogsz úgy kijönni onnan, hogy ne fotózzanak le? Pofázhatok én, ha ilyen önfejű vagy. Maradj ott, majd hívlak, ha tiszta a levegő.
Nem volt más választásom, kinyitottam az ajtót és szélesre tártam. Vigyorogva bújt át a karom alatt és ledobta a cipőit. Rögtön szemügyre vette a lakásom, ami inkább hasonlított egy műteremre, mint otthonra. Összesen egy szoba volt, ami egyben konyha is és egy fürdő, így nem sok hellyel tudtam kínálni. Felfedezőútja a falon lévő rajzokon akadt meg. Azokkal volt kitapétázva a lakásom.
- Úgy látom, tényleg szereted a művészetet, vagy csak Jong Hyun Hyungot?
- Rajongó vagyok. –mentem a hűtőhöz és elővettem egy pár doboz sört. – Kérsz? – emeltem elé az egyik dobozzal.
- Eggyel több vagy kevesebb már nem számít. - rántott vállat és kinyitotta. Belekortyolt és még mindig a lakásomat fürkészte. – Nagyon szép a kilátás innen. – mutatott az ablakra.
- Ezért vettem ki.
- Valahogy sejtettem… Szabad? – vette fel a mappámat az asztalról.
- Tessék.
- Ez nem az, amit mutattál.
- Nem, ez a személyes mappám. Nem portfólió.
- Nem zavar, ha belenézek a személyes teredbe?
- Nincs benne olyan, amit ne láthatnál.
- Okés. – ült le vele az ágy végébe a földre.
- Hogy tanultál meg rajzolni?
- Kicsi voltam még, mikor elkezdtem. Nagyon szörnyen néztek akkoriban ki. – ültem le mellé.
- Ezt nem hiszem el. –vigyorgott.
- Pedig igen. Várj, mutatok egyet. – szaladtam a szekrényem tetején lévő dobozhoz, amiben a korábbi műveim voltak. Kikaptam párat és rohantam vissza hozzá. – Ezt nézd meg. – térdeltem le elé.
- Ohhh. – nevetett hangosan. – Ilyet én is tudok.
- Hé! Nem leszólni ezeket, ezek alakítottak olyanná, amilyen most vagyok.
- Bocsi.
- Semmi baj, tényleg szörnyű. – nevettem, míg az alsó szomszéd felkopogott így éjfél közeledtével, hogy legyek halkabban. Elhúztam a számat. – Gondolom, nem örül az előbbi szaladgálásért.
Seung Hyub fogta és lekopogott neki válaszként.
- Fel fog jönni. Borzasztó némber. – ráztam a fejem vihogva.
- Majd én nyitok neki ajtót.
- Kikerekedne a szeme . – nevettem tovább, talán az alkohol miatt, vagy, mert jól szórakoztam, nem tudom. Kis idő múlva, ahogy a mappám nézegettük, előkerült a pezsgő és még pár doboz sör is. Hangosan kacagtam a történetein.
- Azt ne mond, hogy gitározol is. – mutatott a sarokban álló hangszerre.
- Nem, az a volt barátomé volt. Valami drága márkás cucc, megtartottam emlékbe.
- Sokáig tartott?
- Épp elég volt.
- Szzzz- szisszent fel. – Fájdalmas volt, ahogy látom az arcodon.
- Nem Ő volt az igazi. – ürítettem ki egy újabb dobozt, majd a végére lapoztam a mappának. Rácsaptam.
- Ő az? – nézett rám fél szemmel.
- Akkor rajzoltam, mikor gitározott nekem. Imádta játszani a fejét. – fintorogtam.
- Hány pasi látta már a lakásod? – vigyorgott sejtelmesen.
- Oh! – lepődtem meg, de már nem pirultam el ennyi alkohol után. – Miért érdekel ez téged?
- Nem tudom, csak kíváncsi lettem. – rántott vállat.
- Lássuk. – elkezdtem számolni az ujjaimon.- Egy, kettő, három, négy, öt … - Száj tátva meredt rám. – Csak viccelek. – löktem meg. – Rajtad kívül, csak akikhez közöm volt. Veled együtt összesen hárman.
- Szóval volt már két komoly kapcsolatod.
- Na, jó! Elég lesz, mert már a titkaimat is kiszeded belőlem. –nevettem.
- Nem a titkaidra vagyok kíváncsi, hanem rád.
- Mire vagy kíváncsi?
Mélyen a szemembe nézett és nem szólt semmit. Ismertem ezt a nézést. Lassan közeledett felém. Szédültem, teljesen összeomlott körülöttem minden. Az ajkunk összeért. Soha nem éreztem még ennél lágyabb csókot. Megszűnt a világ, már csak a tavaszi napfényre ébredtem fel. Azt hittem csak képzelődöm, hogy valaki a derekamat öleli, de ahogy benéztem a takaró alá, egyáltalán nem az volt.

„ Ne, mond, hogy nem igaz, Csak álmodom.” 

Szorítottam a szemem, hátha felébredek, de nem történt semmi. Óvatosan lehúztam a fejéről a takarót, hogy lássam.
- Jesszus! – ültem fel hirtelen. Teljes kétségbeesés vette át rajtam a hatalmat. A fejemet ráztam. Végigsimította a karom. Megfagytam, mint egy jégcsap. Gyorsan kipattantam az ágyból és magamra tekertem a takarót. Ő meg csak a haját borzolta, mintha semmi nem történt volna.
- Mennyi az idő?
- Ez most komoly? – dadogtam.
- Valami baj van? – nézett rám összeszűkült szemmel.
- ÓRIÁSI! – szinte kiabáltam. – Nekem végem. – járkáltam fel alá. – Neked is véged! Hogy történt ez meg?
- Ühm…- kezdte volna.
- Ne! – állítottam le. – Nehogy válaszolj! Ez nem lehet igaz. Én nem vagyok…
- Nem vagy olyan lány. – fejezte be a mondatot.
- Igen! Pontosan ezt akartam mondani. –ütöttem a tenyerembe.
- Tudom, egész végig ezt hajtogattad.
A fejemet fogtam képtelen voltam koncentrálni. A fejem hasogatott ő meg csak bámult.
- Ne bámulj. – húztam fentebb a takarót.
- Már mindent láttam. – nevetett.
- Ahh! – toporzékoltam. – Ez nem az a helyzet, amikor vigyorognod kellene.
- Sírjak?
- Én mindjárt fogok. – rogytam le a földre. – Nekem ez volt az első. – hajtottam az ölembe a fejem.
- Nem úgy tűnt. – mérgesen néztem rá, majd felpattantam és indultam volna a fürdőszobába, de útközben elbotlottam a takaróba.
- Francba! Francba! – álltam talpra, de akkor már ott állt mellettem. – Nem akarsz felöltözni? – mentem vissza a pólójáért és a kezébe nyomtam. Bementem felvenni a köntösöm, de folyamatosan csak káromkodtam. Mikor visszaértem még mindig ugyanúgy ült az ágyon a pólójával a kezében.
- Mire vársz? Vedd már fel. - kaptam ki a kezéből és belebújtattam a fejét a pólóba. Lerogytam mellé.
- Seung Hyub, ez egy óriási hiba volt. Mindketten nagyon részegek voltunk. Sajnálom, ha ostobaságot csináltam. Nem emlékszem semmire.
- Én kezdtem, de ne hidd, hogy elhiszem, hogy nem emlékszel semmire. – Inkább nem válaszoltam erre.
- Senkinek nem mondhatod el. Ez meg sem történt. Ennyi volt. – már majdnem sírtam kétségbeesésemben. Az egész olyan volt, mint egy nagy tányér spagetti. Nem tudtam, hogy melyik szál hová fut. – Engem ki fognak nyírni, ha ez kitudódik. Buktam mindent. Nem is ismerlek. – nyafogtam.
- Számít ez?
- Nekem sokat. Lehet neked nem újdonság az ilyen, de nekem igen. – nyúltam a telefonomért az éjjeliszekrényre.
- Omo! – huszonöt nem fogadott hívás Lee menedzsertől. – Öltözz! Mennünk kell. - kaptam fel a pulcsiját és azt is odanyomtam a kezébe. Rohantam a szekrényhez és kikaptam valamit, hogy fel tudjak öltözni. Rohangáltam össze-vissza. – Kész vagy? – motyogtam hajgumival a számban, majd a fejébe nyomtam a sapkáját. Felkaptam a táskám meg a telefonom és kinéztem az ajtón, hogy van-e kint valaki. Mielőtt kimentünk volna még hátrafordultam, mondani akartam még valamit, de már nem tudtam. Nagyot sóhajtva felkaptam a táskákat és elindultam kifelé, de akkor már vettem is fel Lee menedzser újabb hívását.
- Sajnálom Uram. Elaludt és nem tudtam felébreszteni. Úton vagyunk lefelé. Sokat ivott és nem volt magánál.
- Nagyon is éber voltam. – motyogta. Meg akartam ütni, de csak jeleztem neki az öklömmel és egy mérges arckifejezéssel, hogy hagyja abba. Feltette mindkét kezét megadóan. A lift nem akart jönni, vagy ezerszer megnyomtam a hívót, de akár egy csiga úgy vánszorgott felfelé. – Azonnal ott leszünk. – nyomtam ki a telefont, s végre a lift is felért. A falnak döntöttem a fejem. Fájt is és gondolkodni sem tudtam.
- Sajnálom.
Ez a szó csak rontott az amúgy is elég bőséges bűntudatomon.
- Mindkettőnknek az a legjobb, ha rugalmasan kezeljük. Te álmodtál, én álmodtam, úgyis állandóan elkalandozom. Senki nem tudhat erről. Engem kirúgnak azonnal, téged meg leszidnak, amiért keresztülvágtad ez által a projektet.
Nagyot sóhajtott, szerintem már Ő sem tudta mit mondjon, de azért jó lett volna tudni, hogyan is érez, de azt hiszem, ezt már soha nem fogom megtudni. Talán nem is lényeges.
Bevágódtunk az autóba. A lehető legtávolabb ültem tőle.
- Sajnálom Uram, az én hibám. Én is ittam és elaludtunk. Vállalom a felellőséget.
- Ne vállald helyettem. Ez az én hibám. –mondta közömbösen, miközben csak bámult ki az ablakon.
- Majd megbeszéljük. – indultunk el. Végig ideges voltam, és amikor megérkeztünk olyan gyorsan szálltam ki, hogy még teljesen meg sem állt az autó.
- Hae Ree- shi. – kiabált utánam a menedzser.
- Jól vagyok. Sietek a ruhákkal. – intettem nekik, de még az ajtóból visszanéztem rájuk. Rendesen kapta a fejmosást a menedzsertől. Körmömet rágva rontottam be és egyenesen felszaladtam a helyemre.